Az alábbi levelet egykori gimnáziumi magyartanárnője, Hózsa Éva 60. születésnapjára írta felkérésünkre tanítványa, Illés Tibor. A levél egy részét már leközöltük augusztus 27-én lapunk művelődési oldalán. A teljes szöveg közzétételét azért tartjuk lényegesnek, mert a tanárnő pedagógusi magatartása, tanítványaihoz való viszonyulása egyetemes példaként szolgálhat minden fiatalabb tanártársának. Illés Tibor e gesztusa a jó tanár iránt érzett megbecsülést tükrözi.
Tisztelt Hózsa tanárnő! Kedves Éva!
Krisztus-életnyi idő telt el azóta, hogy egy szombati kora reggelen Szabadkáról Becsére indultunk el autóbusszal, ketten. Tanár és tanítvány, Te és én. Verseket írtam, és a szabadkai kerületi versenyről – emlékeim szerint 3. helyen – jutottam el a becsei döntőre, ahol a futottak még kategóriába soroltak. Már nem emlékszem pontosan, miről beszélgettünk reggel, a hosszú út alatt, csak a hangulata él bennem. Komolyan vett a magyartanárnőm. (A hazaútra már egyáltalán nem emlékszem. A versenyről az utolsó emlékem, amikor a becsei színpadon kortársaim saját verseiket olvassák fel egymás után, mi pedig a nézők között hallgatjuk.) Idejében jött figyelmeztetés volt az a szombati nap, vagy csak megfutamodás a részemről, de matematikus lettem. Tanárféle, kutató, gyakorlati feladatokat megoldó alkalmazott matematikussá váltam. (Hogy jobban végzem-e feladataimat nap nap után, mint amilyen verseket írhattam volna, nem tudom, és nem is az én dolgom ezen elmélkedni.) Most éppen tanszéket vezetek, és így nemcsak a saját előadásaim kapcsán, hanem a sikeres és kevésbé sikeres oktatókollégáim kapcsán is felmerül a kérdés: Milyen a jó tanár? Szerencsés vagyok, mert én láttam kiváló tanárokat, engem tanítottak kiváló emberek ott, Szabadkán, a tűzoltóállomás mellett, Hózsa Éva, Halász József, Dömök Éva, Zbunyák Valéria, Otterbein Klára, akiknek a nevét sohasem fogom elfelejteni. (Tudta valaki akkor ott, Szabadkán, a tűzoltóállomás mellett, hogy mekkora tűz fenyeget mindannyiunkat?)
Sohasem kérdeztem meg Tőled, milyen volt 25 évesen osztályfőnöknek lenni, úgy, hogy közted és közöttünk mindössze egy gimnáziumnyi és egy egyetemi tanulmányi idő meg egyéves tanítási gyakorlat húzódott. Hogyan telt az 1978-as nyarad? Készültél arra a szeptemberi találkozásra, amikor beléptél az osztályod tantermébe? (Mi csak a nevedet tudtuk és azt, hogy nagyon fiatal vagy. A bennfentesek persze azt is tudták, hogy a JATE-n végeztél magyar–német szakon. Egyetemi tanulmányaidról biztosan beszélgettünk azon a becsei úton, ez az emlékek mélyéről előjövő kép.) Tudom, hogy készültél a szeptemberi találkozásra, annak ellenére, hogy ösztönös, igazi pedagógus vagy. (Vagy éppen emiatt.) Csodálatos, igazságos, igényes tanár. Minden órádra készültél, napról napra és évről évre. Pontosan tudod, hogy mi a feladata egy tanárnak, és azt is, hogyan kell a feladatát elvégeznie. Tökéletesen, mert Te csak tökéletes magyarórákat engedélyeztél Magadnak. Lehetett a téma irodalomtörténet, nyelvtan, vers- vagy éppen mondatelemzés. Lehetett ősz, tél, tavasz vagy már nyár eleje, iskolaév vége, az teljesen mindegy volt, a magyaróra nem lehetett unalmas, nem lehetett lapos, nem lehetett olyan, hogy „majd a jövő óra jobb lesz”. Mennyit kellett ezért otthon dolgoznod, nem tudom. (Elképzelésem van, mivel mondtam, hogy tanárféle lennék magam is. Szerencsére nem gimnáziumban, nem középiskolában. Talán kisebb feladat, talán elég átadni az ismereteket itt az egyetemen. Matematikából talán ennyi is elég. Magyar irodalomból nem.) Ott, Szabadkán, az osztályban, 35-en vagy 36-an, mi voltunk a lehetőség, a jövő. (Beváltottuk-e a reményt? Ildikó Kanadában él, három lánya van. Az egyik nagyon sikeres atléta. Egyik Árpi Szegeden, másik Árpi Csepelen él. Fiaik vannak, ha jól tudom. Attila sokáig Szabadkán maradt, legutóbb mégis Pécsről jött az üzenet. Olivér, Zsigmond, Erzsi és a többiek, ki erre, ki arra. Én elég sokat csavarogtam a világban, de vissza-visszatértem Budapestre. Fiam egyetemista, lányom gimnazista. Nem akarok ünneprontó lenni, de eddig „elfogyasztottunk” öt pocsék magyartanárt itt, Budapesten. Mindnek az volt az ars poeticája, hogy „majd a jövő óra jobb lesz”. És nem lett. Hidd el nekem, nem lett.)
Ha már a versekkel kezdtem (az én verseimmel – felejthető teljesítmény) a levelem, foglalkozzunk az Ő verseikkel, a híres költők verseivel, üzeneteivel – ahogyan Te átadtad nekünk. Verset mondani, verset tanítani, verset elemezni és más vers elemzésére teljesen nyitottnak lenni, az maga a csodálatos szellemi teljesítmény. A tökély. A harmónia olyan megnyilatkozása, amilyen még a zenében érhető tetten. Én imádtam a verselemzéses óráidat, és nem emlékszem senkire sem az osztályban, aki nem szerette. A tanári asztalnak támaszkodva felolvastad a verset. (Előtte persze megismerkedtünk a költő korával és életével.) Nem törekedtél színészi teljesítményre, nem akartad ránk erőltetni ezzel egy lehetséges értelmezését a versnek, versrészletnek. Majd kérdések következtek, de olyan formában, hogy még véletlenül se legyen benne a válasz. Még véletlenül se befolyásold a véleményünket. (Csak a nagy tévedéseket nyesegetted le nagyon kedvesen. A kicsiket meghagytad. Az önálló gondolkodás, az önálló vélemény kialakítása ebben a korosztályban fontosabb volt számodra, mint a pontos orvosi látlelet.) A gondolkodásra, a tudáson alapuló érvelésre, a másik véleményének megértésére, a másik szempontjainak figyelembevételére neveltél bennünket, szívós, kitartó munkával, hatalmas leleménnyel. Mindenkit megszólítottál, úgy vezetted a verselemzésórák láncolatát, hogy mindenki beszéljen egy-egy versrészletről. (Az okostojások – köztük én is – duzzogtunk is, amikor nem kaphattunk időt világmegváltó gondolataink kifejezésére.) Aztán, ahogyan figyeltelek, már nemcsak a tananyag, nemcsak az érdekes órák, nemcsak az irodalom érdekelt, hanem azon gondolkodtam: mit is akarsz Te az óráiddal elérni? Mi a célod? Így döbbentem rá arra, hogy Neked mindannyian egyformán fontosak vagyunk. Nincsenek kivételezettek. Nem vagyok több, mint a másik, bukdácsoló, rossz tanuló Tibor. Neked egyetlen célod van: nevelni. Mindenkiben igyekeztél felébreszteni a magyar nyelv, a magyar irodalom, az olvasás – a világirodalom – szeretetét. Nevelésed eredményét a kezed alól kikerülő, gondolkodó, művelt és legfőképpen öntudatos, szabad emberekben mérhetjük. Sokan vagyunk. Sokan vagyunk, akik hálával, szeretettel gondolunk vissza a magyaróráidra. Kívánjuk a XX. század nagy formátumú költőjének a szavaival, hogy
„…ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat,
dolgozz soká még és vigadj
s ne is tudd – akárcsak a század –,
ki vagy!…”
Egy volt tanítványod köszönt születésnapod alkalmából őszinte szeretettel, nagyon sokak nevében,
ILLÉS Tibor
Budapest, 2013. augusztus 20.
