Korábban csak a másik oldalon álltam: a tanár pozíciójából ismertem a helyzetet. Állt velem szemben szülő, nem is egyszer. Nagyobb konfliktus nélkül. Most, hogy megértettem a másik oldal lelkivilágát, talán azt gondolom, ma – ha általános iskolában dolgoznék – már másképp beszélnék magam is a szülőkkel.
Szeretném azonnal leszögezni, hogy az erőszakot minden körülmények között elítélem. Nemrégiben egy neveléstudományi konferencián vettem részt, ahol épp irodalmunk egyik híres, tanárverésről szóló iskolaregényét elemeztem: Kosztolányi Dezső Aranysárkány (1925) című művét (szerepel több szinten is a tantervekben tananyagként és házi olvasmányként is!), amely köztudottan Novák Antal fizika-mennyiségtan szakos tanár egzisztenciális–lelki összeomlásának története. Miután férjként, szülőként és nevelőként is csődöt mond, s néhány bukott diákja, köztük az – állítólag – erőszakos Liszner Vili megveri, a tanári szobában főbe lövi magát. Elvileg áldozatnak kellene tekintenünk. Sőt, az is. Csak nem biztos, hogy – a pletyka szerint – hűtlen felesége, háládatlan leánya, illetve Liszner Vili bűntette okozza lelki értelmű meghasonulását, s nem az önmagában lakozó „rém”, azaz önmaga. Nem biztos, hogy ő az igazi áldozat. Mert erőszaknak nemcsak a fizikai inzultust kellene tartanunk. Novák Antal lelki értelmű erőszakot követ el a feleségén, a lányán, és módszeresen megszégyeníti, megalázza az intellektuális képességeiben nem épp kiváló Vilit, a rossz tanulót. Ennek ellenére Liszner Vili tette semmivel sem igazolható bűntett – amit bizonyos értelemben Vili maga is átél és érez, s végül el is éri valamiféle sorszerű igazságszolgáltatás: tehetsége ellenére sem válik belőle igazán sikeres sportoló.
Elgondolkodtató történet – főleg ha úgy értjük, hogy Liszner Vili esete Lúdas Matyi történetét is felidézi számunkra. Hogy is vagyunk mi ezzel? Bizony, eléggé ambivalens az erőszakkal szembeni magatartásunk. Lúdas Matyinak kifejezetten szurkolunk, hogy sikerüljön háromszor is elnáspángolnia Döbrögit. Mert Döbrögi ugyancsak a fizikai erőszak híve. Vajon Novák Antal, aki finom módszerekkel, lelki értelemben terrorizálja környezetét, kevésbé bűnös?
Az erőszak sem lelki, sem fizikai értelemben nem elfogadható magatartás. Sem a tekintélyében megtépázott tanár, sem az érzelmeiben mélyen sértett szülő részéről. Jómagam azonban, miután nemrégiben szülőként jártam egy iskolában, s ott egyik tanárral rendkívül kellemetlen beszélgetésem volt – ha egyáltalán a kölcsönös vádaskodást beszélgetésnek lehet nevezni –, és nem egészen rajtam múlott, hogy nem lehetett építő jellegű a diskurzus! –, úgy jöttem el, hogy valamit azért megértettem a „tanárverő” szülő lelki világából: azt, hogy az egyébként nem garázda ember, a magát tisztességesnek tartó szülő (hangsúlyozom: nem a revolveres maffiózóra gondolok!) mikor, melyik pillanatban válik erőszakossá. Amikor – nem biztos, hogy a szavak erejével – hazugnak nevezik, a gyerekét közellenségnek, s amikor kétségbe vonják nevelői képességeit, s hogy joga van a gyermeke lelki fejlődését, egészségét védelmezni. Nem szólhat bele a tanár munkájába! Ezt mondják. Ez egy múlt századi, elavult, tanári autokratizmust védelmező elképzelés. Törvény írja elő, hogy a szülőnek joga van akár a tanár óráját jelenlétével is felülbírálni.
Azt talán mondanom sem kell, hogy nincs, és talán a múltban sem volt olyan törvény, mely lehetővé tenné a rossz tanuló, a gyengébb előmenetelű vagy valamilyen hendikeppel küszködő diák iskolai lebecsülését, megbélyegzését. Humánus magatartásunk azt diktálja, hogy a középszerűek, a gyengék is egyenrangú tagjai a(z) (iskola)társadalomnak, nekik is kell, hogy legyen hely a nap alatt, mert „mindenki tud valamit, senki nem tud mindent!” Pl. miért ne tudósíthatná a gyereklapot az – egyébként ragyogó szótehetséggel rendelkező – diszgráfiás gyerek akkor is, ha az anyja javítgatja ki a cikkeit, s miért ne írhatna kiváló fogalmazást a valamely nyelvet gyengén beszélő diák úgy, hogy az anyjával együtt dolgoznak rajta – mondjuk két hetet… Vagy ha a tanártól sajátítja el a mintamondatokat, akkor az munka? Ha a gyerek az édesanyjától tanul meg egy összetett mondatot az adott nyelven – az csalás?
A gyereknek nincs szókincse az adott nyelven. Önhibáján kívül, hiszen olyan tanterv szerint tanulnak, melynek alapján még véletlenül sem lehet megtanulni az adott nyelven beszélni. Ezt kellene a megértő tanárnak rugalmasan kezelni. A gyerek (és az iskola tanulóinak kilencvenkilenc százaléka) nem tud egy tőmondatot sem helyesen kimondani az adott nyelven – vizet sem kérni! Az iskola tanárainak nagy része, ha nem készül előre (beleérve jómagamat is!), nem lenne képes egy négyhasábos esszét sem hibátlanul, az adott nyelv szellemének megfelelően megírni.
Azt kérdezte tőlem a nálamnál húsz évvel fiatalabb, s a tanári pályán is feltehetően épp ennyi évvel kevesebbet eltöltött tanár, hogy „honnan tudja azt maga!” Hát onnan, hogy gyerekként is és felnőttként is végigéltem ezt már többszörösen, és cipelem életem végig a terhet… Ha a gyerek most – kétheti munka után – tud a nagyanyjáról, aki egyébként régen halott – tehát alig van saját élménye róla – 7-8 tökéletes mondatot mondani az adott nyelven, akkor az a 7-8 mondat, amelyben van egy összetett mondat is, az nem tudás? Nem tudás, mert nem az iskolai oktatás keretében tanulta meg, hanem az anyjától. Én idáig kifejezetten azt hittem, hogy felelős szülőként köteles vagyok a gyerekkel tanulni, a gyerek nyelvi fejlődését követni. „Ne apád írja a leckédet!” – hallom még most is egy elavult iskolarendszer, dölyfös tanári attitűdje diktálta üvöltését. Még most is itt tartanánk? Tulajdonképpen az volna a legkönnyebb. Megírni a gyerek fogalmazását és bemagoltatni vele.
A tanár talált a gyereknél – a kb. 10-12 lapnyi kupacban (ennyit teleírtunk gyakorlás közben!) – egy féloldalnyi szöveget, amelyen nem az ő írása volt látható. A tanár nem hitte el nekem, hogy nem is az én írásom, hanem azé a tanáré, akihez íráskorrekcióra – pl. hogy megkülönböztesse az „о”-kat az „a”-któl, amelyeket öklömnyi betűkkel rajzolt fel az adott lapra (ún. tükörmódszerrel) tanárunk – és konverzációra jár, hogy legalább egy pohár vizet tudjon kérni az adott nyelven. „Tanárként tudhatná, hogy ezt nem szabad” – mondta nekem a tanár. Mert nem tudom. Ugyanis végig hazudtam. Mert megkérdezte a gyereket, hogy a fogalmazásában mit jelent egy adott mondat, s a gyerek csak a hozzávetőleges értelmét adta vissza. „Amikor a nagyanyámnál voltam, mindig arra törekedett, hogy minden kívánságom teljesítse.” A gyerek ezt – stresszhelyzetben – úgy adta vissza, hogy: „a nagyanyámnál nekem minden nagyon jó volt”. Szóval tényleg bizonyosságot nyert, hogy hazudtunk. Meg hogy a gyerek nem szimultán fordító. Ezt én mondtam a tanárnak. És tényleg? Ha úgy lett volna, hogy én csak lefordítom az adott mondatokat és a gyerek bemagolja – az nem munka? Az nincs a fejében? Még ha részéről ilyen esetben nincs is benne sok innováció. Értékelhetetlen? De hát ezt csinálják az iskolában a tanterv értelmében is. Bemagolják az új szavakat, a kérdésekre a válaszokat. Azért is nem tudnak egyetlen tőmondatot sem önállóan megfogalmazni.
Az ausztrál iskolarendszerben érvényes módszerek szerint a szamoai gyerekek, akik az állam nyelvét nem beszélő etnikai közösség tagjai, úgy sajátíthatják el az angol nyelvet leghatékonyabban, hogy az anyukák is részt vesznek az oktatásban. Vagyis ott vannak lehetőségeik szerint a tanórákon és együtt dolgoznak a gyerekekkel. És nagyon sikeres. A szamoai gyerekek anélkül, hogy valaha is anyanyelvük miatt éreznék magukat hátrányos helyzetben, simán kétnyelvűvé válnak – a szüleikkel együtt.
Megengedhetetlen, hogy egy gyerek bármilyen körülmények között feleseljen a tanárával. Még ha úgy érzi is, hogy az igazságtalan vele. Én is ezt mondtam és mondom. Megengedhetetlen, s hogy büntetés jár érte. Viselkednie kell. Még ha egy kiegyensúlyozatlan serdülő reakciójáról van is szó. Megengedhetetlen. Miként az is, hogy a tanár egy ilyen helyzetben azt mondja a gyereknek, hogy „anyáddal beszélj így!” Mármint ilyen obligát hangon. Mert amúgy durva szót nem mondott a gyerek. Az „anyáddal…” kezdetű mondatot én az anyázás egy viszonylag enyhe formájának gondolom, amellyel a tanár engem, mint szülőt a táradalomban nálánál alávetettebb osztályba sorolt, aki alkalmatlansága folytán megérdemli ezt a hangnemet. „Paraszt volt az apád, paraszt maradsz te is!” – ez még abban az átkos rendszerben, egy ideológiailag terhelt iskolarendszerben elhangzott mondat. Elfelejtett megújulni ez a világ, benne iskolarendszerünk, amelynek középpontjában még mindig a tanári tekintély áll a gyermek érdekei helyett? Miért is ilyen ez az iskola? Lehetne egy jó hely is.
„Honnan tudja azt maga, hogy én mit mondok az órákon?” Ezt kérdezte tőlem a tanár. Mondjuk, megkérdezem a gyereket. De ezúttal nem is kellett. Híre ment ennek a tanáriban – eljutott hozzám is percek alatt. Jól megnézhettem magam. Még ha viszonylag felturbózott formában jutott is el hozzám az ügy, s ha hozzászámoljuk a gyerek iránti elfogultságomat – még akkor is megengedhetetlen. Ezt mondtam. Ekkor fordított nekem hátat és fordult sarkon a tanár. Mit gondoltam? Sok rosszat. Bizonyára a tanár is rólam.
Nem úgy mentem be, hogy a gyerek jegyeit és tanulmányi előmenetelét kifogásoltam. Az olyan, amilyen. Többnyire megfelel a teljesítményének. Leírom: a nem kitűnő teljesítményének. De attól még lehet nagyszerű diák. És egy négyes/hármas tanulóban miért nincs perspektíva? „Mindenki tud valamit, senki nem tud mindent.” Azt akarom, hogy senki, semmilyen körülmények között ne okozzon senkinek, sem az enyémnek, sem a más gyerekének traumát. Főleg nem azért, amiért dicséret járna. Hogy egy nehezen kivitelezhető dolgot sikerült neki véghezvinnie. Írt egy fogalmazást egy olyan nyelven, amelyen egyébként egyetlen épkézláb mondatot sem tud – önhibáján kívül – kimondani. S ehhez megkapta a szükséges szülői/nevelői/szakmai segítséget.
Az ügynek úgy nézett ki, majdnem pozitív végkifejlete lett. Megírta a gyerek újból a dolgozatot és négyest kapott. Nem írta bele azokat a mondatokat, amelyeket tőlem tanult.
Azt kérdezték tőlem más szülők, nem félek-e, hogy a „gyerek hátán csattan az ostor”. Miért, ha hagyom, akkor nem csattan? Meg azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet.
De. Lehet. Írtak ellenőrzőt egy másik tantárgyból. Hülye tanár vagyok. Meg erőszakos szülő. Meg véletlenül „kanalam van” az adott tantervek, tankönyvek és iskolai standardok kidolgozásában is. És erre az ellenőrzőre is megjegyzést tettem – habár a gyerek jó osztályzatot kapott. Aztán meggondoltam. Mit kekeckedjek megint. Kitöröltem a megjegyzést. Persze nyoma maradt. Helye a papíron. Erre azt mondta ez a másik tanár, hogy ő mint szülő, már tízszer bemehetett volna a saját iskolájukba kifogásolni a gyereke iránti viszonyulást, de nem tette, mert „nem akart magából hülyét csinálni”. Hát igen. Lehet, hogy füllent a gyerek. Igen, a serdülőkre jellemző a nagyotmondás. Lehet, hogy nem épp ezt mondta a tanár. De ebből leszűrtem, hogy elképesztő cselekedetemmel igen nagy ellenérzést váltottam ki a tanári körökben. A százból kilencvenkilencszer nem, egyszer meg bementem hülyét csinálni magamból.
Azt gondoltam, vagy megírom ezt a cikket és nyilvánosságra hozom az ügyet – vagy tényleg bemegyek az iskolába és szájon vágok valakit.
Az előbbi megoldást választottam.
(A szerző egyetemi tanár)
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
