A topolyai Penovác Katalin szociológus és tanár. Nem volt kérdés számára, hogy itthon tanuljon. Újvidéki tanulmányai után immár negyedik éve tanárként segít a felnövekvő generáció megfelelő értékrendjének kialakításában is.
Újvidéken tanultál. Mit tanácsolsz azoknak, akik szerb tannyelvű egyetemi karra készülnek? Saját tapasztalataid szerint mennyi az az idő, amikor már magabiztos a megszólalás, mennyi ideig tarthat a küzdelem azoknak, akik magyar környezetből, magyar középiskolából indulnak el szerbül tanulni? Te hogyan élted meg a kezdeteket?
– Magyar anyanyelvűként szerb tannyelvű egyetemre iratkozni felfogható úgy is, mint egy kihívás, egy próba, amitől az ember kap majd valami pluszt is. Szomorúan tapasztalom, hogy nagyon sok diák számára ez nem így van, a magyarországi továbbtanulás mellett a nyelv az egyik fő érv. Nem kell félni tőle, le kell győzni ezt a kis „hátrányt”. A tanácsom az lenne, hogy ha a szerb nyelven való továbbtanulás mellett döntenek, akkor merjenek beszélni, mindenkivel, minden helyzetben. Egy új közösségbe kerülni, feltalálni ott magát az embernek nem egyszerű, főleg ha még nyelvi hátránnyal is indul az egyén, de pont ez a közösség segíthet neki leküzdeni azt. Nyitottnak kell lenni, megismerni, például az évfolyamtársakat, hiszen saját tapasztalatból tudom, mennyit tudnak segíteni a kezdeti nehézségek során. A „feloldódás” ideje személyfüggő, a nyelvtudás pedig nagy mértékben függ attól, ki milyen közegből érkezett. Akinek gyengébb a nyelvtudása, annak több idő kell belejönni az új tanulási módba is, hiszen az elején még nem úgy mennek a dolgok, mint a középiskolai tanulásnál – elolvasom, megjegyzem a lényeget, majd azt visszamondom... illetve visszamondanám, ha lenne akkora szókincsem. Erre rámegy fél- egy év, azután pedig egyre könnyebb. Első hétvégén, mikor hazajöttem, elsírtam magam, hogy ez az egész rettenetes, aztán helyre tettem magamban a dolgokat és hétfőn már nem volt kérdés, hogy megküzdök a dologgal.
Miért döntöttél Újvidék mellett?
– Számomra nem volt kérdés, hol fogok továbbtanulni. Picit féltem a nyelv miatt, de sosem tekintettem rá akadályként. Tudtam, hogy itt akarom befejezni az egyetemet, munkába állni. Hozhat mást az élet, de nem bánom, bántam meg.
Szociológus vagy, tanárként dolgozol Zentán. Hogyan találtad meg magad a tanári létben?
– A Zentai Gimnáziumban szociológiát és polgári nevelést tanítok most már negyedik éve. Az egyetemi évek alatt azt mondtam, sosem leszek tanár. Így van ez, majd adódik egy lehetőség és megváltozik az ember véleménye. Jó dolog a gyerekekkel dolgozni, főleg egy-egy érdeklődőbb osztállyal, sokat adhatnak az embernek. Ha tetszik nekik egy téma, nagyon jó légkörben, nagyon jó véleményekkel és elképzelésekkel találkozhat az ember.
Vannak-e lehetőségek – itthon, külföldön – szociológiai kutatásokra? Foglalkoztatnak-e ezek a lehetőségek?
– Természetesen, hiszen a tanári pálya nem zárja ezt ki, szociológus vagyok, a szociológusok pedig „mindent megmagyaráznak”, ahogy ezt egyszer egy beszélgetőtársam megfogalmazta. A társadalom annyira sokszínű, rengeteg témát kínál, csak fel kell őket deríteni.
A szociológiai-társadalmi jelenségek, témák közül mi érdekel a leginkább?
– Az egyetemi éveim alatt is már a patológiás társadalmi jelenségek és a kultúra területei foglalkoztattak. Az utóbbi években az iskola kapcsán is többet foglalkoztam a multikulturalizmus és az interkulturális tanulás fogalmával, hiszen ezek Vajdaságban is jelen levő jelenségek.
Szociológusként és tanárként hogyan látod, a mai felnövekvő generációnak milyen útmutatókra van leginkább szüksége az élethez?
– Fontosnak tartom, hogy kialakítsanak (szülők, tanárok, barátok, stb. segítségével) egy megfelelő értékrendszert és azt kövessék. Felgyorsult az élet, sok dologgal, jelenséggel már fiatalon találkoznak (nem kell rögtön a rossz dolgokra gondolni), és jó lenne, ha tudnák, mi az, ami érték, az, ami nyújt nekik valamit, szépet, maradandót.
