Beretka Sándornak ítélte az idén a Vajdasági Magyar Diákköri Konferencia (VMTDK) bírálóbizottsága a rendezvény legrangosabb elismerését, a Kristálygömb Díjat. Sándor nyolcadszor vett részt az idén a találkozón, többször lett első saját kategóriájában. Mint ahogy lapunknak elmondta, a tudományos pálya gondolatával már középiskolában is foglalkozott, akkor azonban még nem voltak kifejezettek ambíciói e téren. A kutatás iránt az egyetemi évek alatt kezdett el komolyabban érdeklődni, azóta pedig már doktori tanulmányait végzi. Vallja, hogy fontos a többrétű műveltség a magas képzettségű szakemberek számára, hiszen nagyobb problémamegoldási lehetőségeket szavatol.
Kezdjük egy „szalonkérdéssel”: Milyen érzés volt átvenni a díjat, vagyis a VMTDK legrangosabb elismerését?
– Őszintén, egyáltalán nem számítottam rá, nem is igazán játszadoztam ezzel a gondolattal. Ennek ellenére, tudtam, hogy követni fogom a rendezvényt. Amikor pedig kiderült, hogy én kapom a Kristálygömb Díjat, igazán meglepődtem.
Borzasztóan jól esett, hogy az elismeréssel gyakorlatilag kaptam egy megerősítést a vajdasági magyar tudományos közösségtől eddigi munkám létjogosultságának alátámasztására. Mindenféleképp egy jó érzés volt, hogy megtiszteltek ezzel a kitüntetéssel.
Jelen pillanatban doktori tanulmányaidat végzed. Már középiskolában is tervezted a tudományos karriert, vagy az egyetemi évek során alakultak ki ezek az ambíciók?
– Mondhatni, voltak ilyen irányú terveim középiskolában, akkor azonban még nem kristályosodtak ki teljesen előttem. Érdekelt a tudományos karrier, viszont olyan komolyan nem gondolkodtam különböző kutatásokon. Nem is vettem részt ilyen programokban a középiskolás évek alatt. Akkor már viszont rendszeresen programozgattam, hiszen ez érdekelt a legjobban. Gyakorlatilag a mostani munkámban is rendszeresen használom ezt a szakterületet, hiszen a kutatástémáim szoros összefüggésben vannak a számítástechnikával. Persze, ahogy haladtam az egyetemi tanulmányaimmal, szélesedett a paletta, egyre több területre nyertem belátást, viszont ma is leginkább a szoftveres megoldásokra támaszkodom munkám, kutatásaim során. Másrészt, ehhez kell a legkisebb befektetés, hiszen csak egy jó számítógép kell hozzá.
Akkor az egyetemen foglalkoztál komolyabban ezzel a gondolattal?
– A kutatómunka az egyetem második évében kezdett el foglalkoztatni, amikor is azon kezdtem gondolkodni, hogy hogyan tudnék részt venni a VMTDK-n. Akkor még az általános iskolai fizikatanárnőm készített fel. Borzasztóan kíváncsi voltam arra, hogy hogy nézhet ki egy ilyen rendezvény. Aztán megragadt a konferencia hangulata, családias atmoszférája, és igazán megtetszett ez a közösség. Leginkább azért, mert a VMTDK nem olyan, mint egy szakmai konferencia, ahol nagyon rideg tud lenni a hangulat, és ahol sokkal több idősebb részvevő ad elő. A VMTDK egy hazai közösséget formál. A fiatal kutatókkal utána többször is találkoztam az egyetemen, színházban... Ennek hatására indult be az egész. Dr. Nagy László tanár úr mentorálása alatt már komolyabb kutatásokat végeztem, amelyek sokkal inkább összekapcsolódtak egyetemi tanulmányaimmal. Dr. Varga Ervin tanár úrral pedig még nagyobb kaliberű kutatómunkát végzünk a doktori képzésen, ahol sokkal szigorúbb követelményeknek kellett megfelelni ahhoz, hogy az eredmények megjelenjenek egy elismert tudományos folyóirat hasábjain. Ez is sikerült végül, rengeteg kemény munkával.
Az elektroenergetika terén végzel kutatásokat. Fő kutatási területeid a rendszerirányítás és az épületek energiafelhasználásának összehangolása és optimalizálása, valamint az ehhez szükséges szoftvereszközök és keretrendszerek fejlesztése. Elmagyaráznád a laikusok nyelvén, hogy ez mit jelent?
– Legegyszerűbben: ez egy olyan szoftver, amely képes nagyobb adatmennyiség valós idejű feldolgozására és csoportosítására. Az adatforrás egy intelligens fogyasztásmérőből álló hálózat, amely meghatározott időközönként végez méréseket, amelyeket automatikusan továbbít nekünk. Ha gyakrabban küld adatokat, akkor ugye az adatmennyiség is nagyobb. Mi olyan algoritmust hoztunk létre, amely képes ezt a hatalmas adatzuhatagot valós időben csoportosítani, és úgy, hogy nincs szükség külön az adatok előkészítésére, majd egymással való összehasonlítása, hanem az adatok átalakítása után közvetlenül csoportosít. Még egyszerűbb példával élve, olyan, mint amikor dartsozol, de már automatikusan tudod, hogy hová kell dobnod, és persze el is találod a megfelelő helyet. Mindezt másodpercenként akár 1,5 millió alkalommal.
Más tudományos területek, amelyek teljesen elhatárolódnak szakterületedtől, érdekelnek?
– Alapvégzettségem mechatronikus, amely a gépészet, az elektronika és a számítógépes irányítás egymás hatását erősítő integrációja. Így ezek a szakterületek eleve benne vannak az érdeklődési körömben. Középiskolában beleszerettem a fotózásba, amit azóta is művelek. Utána érdekelt a média világa és a filmművészet is. Voltam több filmes táborban, újságírással is foglalkoztam. Ha már itt vagyunk, az első Cinema City filmfesztiválról én tudósítottam a Magyar Szónak. Ez egy kicsit érdekes történet volt, gondoltam egyet, beállítottam az újvidéki szerkesztőségbe ezzel az ötlettel. Az újságírók pedig csak néztek rám, hogy ki vagyok, és mit akarhatok... Részt vettem több magyarországi médiatáborban is, ahol elmondták, hogy az újságírás sem fenékig tejfel. Sok mindennel foglalkoztam, mondhatni a természet és társadalomtudományokon keresztül a művészetekig.
Mennyire tartod fontosnak, hogy egy szakember, tudományos kutató ne csak a saját szakterületén legyen művelt?
– Mindenképp fontos, hogy több dologban is jártas legyen. Fontos, hogy széles legyen az ember látószöge, mert az igazán nagy tudományos áttörések is annak köszönhetőek, hogy egy problémát teljesen más irányból közelítünk meg, mind eddig. Ha mindig ugyanabból a szögből vizsgálunk valamit, mindig ugyanazokat az eredményeket kapjuk, ha pedig más szemléletet használunk, nagyobb a valószínűsége annak, hogy más eredményeket kapunk. Ez a szoftverek esetében is igaz. Itt is létezik egy hagyományos, determinisztikus vonal, amely a már bevált és elterjedt módszereket alkalmazza, viszont létezik egy olyan ágazat is, amelyben a programok viselkedésmodellekkel rendelkeznek. Ezek olyan szoftverek, amelyek gyakorlatilag a stimulus-válasz párban működnek. Amennyiben a felhasználó jól operált a programmal, az jól fog működni az elkövetkező alkalmakkor is. Ha azonban a használó nem használta megfelelően a szoftvert, az sem fog simulékonyan működni egy bizonyos ideig. Persze, ezt más tudományos ágazatokban használják, mint például a társadalomtudományok, a tömegmozgás elemzésében. Például annak elemzésére, ha pánik tör ki egy zárt épületben. A programban minden kis pont egy-egy embert szimulál, különböző viselkedési normákkal. Így próbálják felmérni, hogy mekkora valószínűséggel menekülhet meg mindenki az épületből, és melyek azok a kritikus pontok, ahol az emberek esetleg beszorulhatnak, és csak még nagyobb zavargás fog történni.
Mennyire tartod fontosnak a VMTDK és a hozzá hasonló konferenciákat az egyetemisták számára? Hogyan profitálhatnak az ilyen rendezvényekből a hallgatók? Neked például milyen emlékeid vannak a diákköri konferenciáról?
– Fontos, hiszen megismerkednek rengeteg tanárral, kutatóval, akikkel aztán közösen dolgoznak, vagy akik majd előadásokat tartanak nekik az egyetemen. Velem már megesett az, hogy egy konferencián megismerkedtem az egyik kollégámmal, aki később asszisztens lett, és nekem is adott elő. Ez kicsit furcsa volt, hiszen a civil életben előzőleg már jól ismertük egymást, aztán az iskolapadban pedig meglehetősen kimérten viselkedtünk egymással. A VMTDK pl. fontos szerepet játszik abban is, hogy kinevelje a következő vajdasági magyar kutatógenerációt, akadémikusokat. Ahogy már előzőleg megemlítettem, közelebb hozza a hasonló célokkal rendelkező fiatal értelmiséget.
Anyanyelveden kívül beszélsz szerbül és angolul is. Gondolom, több nyelven késztettettél már kutatásokat is. Melyek ennek a többnyelvű szituációnak az előnyei? Hátrányai vannak?
– A nemzetközi konferenciák általában angol nyelven zajlanak, ezért annak ismerete elkerülhetetlen. Az általános iskolát teljesen magyar nyelven fejeztem be. A középiskolában – káderhiány miatt – volt rá példa, hogy egyes tantárgyakat szerbül hallgatunk. Az egyetem pedig már mindent szerb nyelven oktattak.
Ennek a helyzetnek több előnye is van. Angol nyelven például rengeteg az elérhető szakirodalom, amely kézzel foghatóan megkönnyíti az ember dolgát. A problémák leginkább a szaknyelv lefordításakor kezdődnek, legkifejezettebben akkor, amikor magyarra kell fordítani. A magyar tudományos műszaki nyelv ugyanis borzasztóan precíz, amelyben mindennek megvan a pontos megnevezése. Emiatt elég komoly erőfeszítés, hogy az ember frissen tartsa a fejében ezt a nehéz nyelvezetet. Hallottam már olyan esetről, hogy két magyar kutató nem értette meg egymást emiatt. Az egyikük vajdasági volt, aki angol és szerb nyelvről fordított magyarra, viszont nem azokat a terminusokat használta, amelyekkel a magyar akadémikus nyelv él. Emiatt gondolom úgy, hogy fontos a magyar szaknyelv ismerete, tanulása. Hasonlóan, vannak az angol nyelvnek olyan sajátosságai, amelyet borzasztóan nehéz a magyarba átültetni. Megjegyzem, a szerbnek is.
Hogyan látod az oktatásügy jelenlegi helyzetét Szerbiában? Gondolok itt elsősorban a közelmúlt egyetemista tüntetéseire.
A felsőoktatást illetőleg a bolognai rendszerhez fenntartásokkal viszonyulok. A rendszer maga jó, viszont egy az egyben átvenni, úgy vélem, lehetetlen. Hozzá kell igazítani az adott ország mentalitásához, kultúrájához, oktatási rendszeréhez, mint ahogy tették pl. Németország és Magyarország esetében. Bologna egy folyamatosságot ad, aktívan bekapcsolja a hallgatókat a tananyag elsajátításába, sőt lerövidíti a felkészülés időszakát a vizsgáig néhány hónapra, és nem kell két vagy másfél évig hallgatni a tantárgyat a vizsgázásig. Ez jó, hiszen sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy a diák esetleg hibás alapokra helyezi a későbbi tananyagot, mert tegyük fel, félreértelmezi. Emellett óriási előnye, hogy egy transzparens keretet biztosít a diákok tanulmányainak és a különböző országok oktatási programjainak összevetéséhez. Véleményem szerint utópisztikus azt gondolni, hogy a bolognai rendszer hatására kiegyenlítődnek a különböző egyetemek oktatási programjai. Ellenkezőleg, a bolognai rendszer nem egy kiforrott oktatási terv, csupán egy keretrendszer, amelyet az adott ország, egyetem oktatási rendszeréhez kell alkalmazni. Eddigi tapasztalataim szerint némely egyetem sikeresen, némelyik pedig kevésbé sikeresen alkalmazza ezt a rendszert. Fontos viszont az, hogy minden félévben vagy év végén az egyetem visszatekintsen az elmúlt időszakra, és felmérje, hogy miben tudna javulni, hogyan tudná az alkalmazható tudás átadását fejleszteni, mert az oktatás célja, szerintem, a használható tudás átadása.
A diáktüntetések egy teljesen más dolog, egy komplex jelenség, amelyet több oldalról kell megközelíteni. Úgy vélem, hogy ebben a kérdéseben mindegyik fél egyaránt felelősségre vonható, és itt nem kivétel sem a diák, sem a szülő (bár róluk sokszor megfeledkeznek), sem a tanár, sem az oktatási rendszer, sem egyéb entitások, amelyek valamilyen formában érintettek az oktatásban.
Persze mindig lesznek olyan diákok, akik gyengébben fognak teljesíteni, de ez nem jelenti azt, hogy a helyzet orvoslására rögtön az oktatás minőségéből kell elvenni. Az sem reális, amikor azt halljuk, hogy egy általános iskolás osztályban minden diák Vuk-díjas. Emlékszem, hogy régen mennyire nehéz volt a Vuk-diplomát elnyerni.
Úgy vélem, hogy az oktatásban illetékesek nemcsak a diákokat kell hogy szem előtt tartsák a döntéseik meghozatalakor, hanem a pedagógusokat is, mert ők azok, akik nap mint nap foglalkoznak a diákokkal. Viszont ez nem menti fel a szülőket a nevelési feladatok alól, mert a gyerekek 6–8 órát töltenek az iskolapadban, a maradék 16–18 órát viszont otthon, amit otthon rosszul vagy nem tanul meg a gyerek, azért nem a pedagógus a felelős. Ezért fontos, hogy a szülők jobban odafigyeljenek gyermekeikre, kritikusan és következetesen viszonyuljanak hozzájuk. Dr. Ranschburg Jenő gyermekpszichológus szavaival élve: „Antilop kell a gyereknek, hogy zseni lehessen!” (A világ leggyorsabb állata a gepárd, mert 110-120 km-es sebességgel képes futni. Ám amikor a kis gepárd megszületik, akkor természetesen még nem tud ilyen gyorsan szaladni, csak a lehetőség adott benne. Ahogy nő, nődögél, a gepárd csak akkor kezd százhúsz kilométeres sebességgel futni, hogyha előtte ott szalad az antilop, amit kergetni kell. Ha azonban állatkertben nevelik, és nyuszikkal etetik, akkor maximum 30 kilométeres sebességgel fut, mert már ennyivel is kényelmesen utoléri a nyuszit, amit a szavannák antilopjai helyett adnak neki.Forrás: http://www.origo.hu/tudomany/felfedezo/20141201-antilop-kell-a-gyereknek-hogy-zseni-lehessen.html)
