Hogyan állíthatjuk a tudományt az oktatás szolgálatába? Ezt a témát járta körbe dr. Csépe Valéria pszichológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az ÉMPE Szabadkai Nyári Akadémiáján tartott előadásában:
– A 21. században nem elég csak szeretni a gyerekeket. Az egyik legkomplexebb szakmává vált a pedagógusi. Rengeteg a kihívás. Sokfelől kell ismereteket szereznie a pedagógusnak, ehhez adnak lehetőséget a képzések, továbbképzések, gyakorlatok, projektek, konferenciák, és a szakirodalom tanulmányozása. Ezekből kell a pedagógusnak tájékozódnia, és amit elsajátít, azt közvetítenie a szülő felé. Manapság a pedagógustól elvárják, hogy szuper legyen minden téren. Az lenne jó, ha mindent tudna, de ez képtelenség. Itt jön képbe a pedagógusközösség, hogy ki miben jó, a különféle programok kialakítása, ha szükséges a közös órák tartása, az együtt tanítás, és jó lenne összehangolni az órákat. Nekünk kutatóknak érthetően kell közvetítenünk mindazt, amire jutottunk a kutatásaink során. Ezáltal javaslatokat tehetünk a gyakorló szakembereknek, de a módszerek kitervelése nem rajtunk múlik. A programok, amiken ma dolgozunk, mesterséges intelligencia alapúak, mert a nagy adatbázisokból hatékonyabb feldolgozást nyerhetünk, ezt máskülönben tíz ember sem tudná elvégezni, az eredményt viszont a szaktudásunk szerint ellenőrizzük – tudtuk meg az előadáson.
Mire vár választ a pedagógia?
– Sok mindenre, például arra, hogy mik a tanulás értelmi és érzelmi alapjai. Sokat beszélünk arról, mit jelent az, hogy kognitív, hogyan fejlődik az értelmi feldolgozás, hogyan alakulnak ki a mentális folyamatok. Időnként mi kutatók is megfeledkezünk arról, hogy van egy nagyon fontos fejlődési szempont, az pedig a társas érzelmi fejlődés, és hogy az érzelmeknek mekkora szerepük lehet a tanulásban. Örökzöld téma a tanulás, a hogyan tanuljunk meg tanulni kérdés, és ez nem csak a ránk bízott diákokra vonatkozik, hanem miránk, pedagógusokra is. A pszichológia tehát újból intenzíven kutatja azt, hogy mitől és hogyan tanulunk. Ez a kulcsa annak, hogy az iskolai előmenetelben, hogyan alakul egy gyermek sorsa.
Örökzöld témákhoz tartozik a tipikus és az atipikus fejlődés kérdése is. Erről nagy kutatási adatbázissal rendelkezünk, de új fogalmak is megjelennek. Az atipikus fejlődésnél állapotfelmérésről beszélünk. Nem szeretem a diagnózis kifejezést, mert az betegségre utal. Az atipikusan fejlődő gyereknél nem csak azt kutatjuk, hogy mit nem tud, miben marad le, hanem azt is, hogy miben jó. Ez a fejlesztés egyik meghatározó alapja. A társadalmainkban ugyanis a normák hatalmával találkozunk. A normalitásban, az értelmi fejlődésben pedig az intelligencia tesztek vették át a norma szerepét, miközben nem egy statikus rendszerről van szó, folyamatosan változik. Az atipikus fejlődés hátterében a neurodiverzitás áll. Ez az elnevezés szülőktől ered. Arra vonatkozik, hogy valójában okos gyerekekről van szó. Mondjuk a diszlexiás gyerekek közül sokan találják meg szülői, pedagógusi segítséggel azt az utat, amelyen ki tudnak bontakozni, például a művészetekben és sok más területeken. Ezeket kell tudnunk megtalálni. A neurodiverzitás tulajdonképpen azt jelenti, hogy az agyak különbözőek. Nincs két teljesen egyforma agy, de mutathatnak hasonlóságot. Amikor fejlődési olvasási zavarról van szó – tulajdonképpen már rég nem szól a tudomány diszlexiáról – akkor az egy neurodivergenciát jelent, de azt is, hogy eltér a társadalmi norma elvárásaitól. Az egyén szintjén tehát divergenciáról beszélünk, csoport szintjén pedig diverzitásról, és fontos az állapot felmérés.
Amikor elkezdtük kutatni a diszlexiát, többen is kommentálták a felnőttek közül, hogy amikor ők gyerekek voltak, akkor nem létezett. Holott volt, csak nem neveztük így. Aki könnyen megtanul olvasni, az azt gondolja, hogy az egy tök egyszerű feladat. Márpedig nem az, nagyon is összetett dolog. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az evolúció során az emberi agy a nyelvhasználatra fejlődött ki, és nem az olvasásra. Az már egy nagyon összetett kódrendszeren alapszik, és ebben a neurodivergenciát nem mindig fedezzük fel, vagy nem tart ott a tudásunk, hogy felismerjük. Az olvasási zavaroknál az a probléma, hogy az intelligens gyermek sokáig úgy kompenzálja, hogy nem vesszük észre. Akkor bukik ki a dolog, amikor sokat kell olvasni. Az olvasás tehát kritikus alapkészség. A rossz hír pedig az, hogy az olvasás csak olvasással fejlődik. Ha a gyermek nem olvas, nem fejlődik az olvasási rendszere. Az agy hálózataiban húsz-huszonkét agyi terület megfelelő összehangolt működésére van szükség ahhoz, hogy mindazt elsajátítsuk, ami az olvasáshoz kell. Ez négy évbe telik. Az első osztály végén tehát nincs vége az olvasás tanításának. Mostanában egyébként a többnyelvűséggel foglalkozok, nem tetszik ez mindenkinek, mindenesetre az agynak jót tesz – hallottuk Csépe Valériától.
Mire vár sürgős választ a pedagógia?
– A digitális kérdésekben, az eszközhasználatban, hogy használjuk, vagy ne használjuk, tiltsuk vagy engedjük, ha engedjük, mikor tegyük azt. A tiltott gyümölcsről nehéz leszoktatni gyerekeket is. Vajon tényleg be kell tiltani az okostelefonokat egy olyan osztályban, ahol mindenkinek van? A tiltás helyett azt kellene megtanítanunk, hogyan lehet ezeket az eszközöket értelmesen használni. Egy amerikai kollégám szerint, a sokat szidott okostelefon a 21. század svájci bicskája. Mindenünk ezen van rajta. Ez az eszköz erőteljesen meghatározta az elmúlt tíz évet. A digitális világnak van egy jó és egy rossz arca, amikor pedig csak a rosszat látjuk, szeretnénk megszabadulni tőle. A használattól függ, hogy mire megyünk egy adott eszközzel. A kést sem tiltottuk be, holott embert is lehet ölni vele.
Valakik azt mondják, függőséget okoz. Azzal magyarázzák, hogy a használata dopamint szabadít fel, ezért a mobilfüggőség olyan, mint a drogfüggőség. Márpedig nem ugyanolyan, nem ugyanaz a mechanizmusa. A szex is dopamint szabadít fel, tiltsuk be? Az addikciók, a drog, a túlzott alkoholfogyasztás vagy a mértéktelen evés hátterében a probléma áll, amit így próbálunk megoldani. Nem ez a helyzet az okostelefonnal. A dopamin felszabadulása a jutalmazó rendszerben működik, és ez megerősítőként működhet a tanulásban is, ezt is lehetne kihasználni. Emellett jó hatása lehet a kapcsolatok fenntartásában, segítheti a kreativitást, az empátia kialakulását és a szorongáscsökkentést. Nem az internettől és a mobiltelefontól lesznek figyelemzavarosak, ADHD-sek a gyerekek, hanem az ADHD-s gyerekek használnak több internetet, és válnak tőle függővé, mert alacsony a dopamin szintjük. Jól oda kell tehát figyelnünk az ok-okozati összefüggésekre.
Rettegünk a mesterséges intelligenciától, márpedig szerintem nem fogja helyettesíteni a pedagógust, inkább tehermentesíteni. Nem a mesterséges intelligencia fogja kiszorítani az embereket a munkaerőpiacról. Hanem azok a munkavállalók, akik tudják használni a mesterséges intelligenciát, szorítják majd ki azokat, akik nem tudják. Ez már megtörtént a digitális világban.
Alfa generációnak nevezzük azokat, akik 2010 után születettek. Működik az internet, vannak okostelefonok, és átélték a pandémia időszakot. Sok gyerek ebben az időszakban tanult meg írni és olvasni. Ennek hatásait vizsgálja most a kutatás, hiszen attól, hogy egy generációhoz tartoznak, még nem egyformák. Azzal pedig mindenképpen tisztában kell lennünk, hogy a generációk megnevezései inkább az amerikai történelmi szakaszokat jelentik. Bennünket boomer generációnak hívtak, nagyon találón, előttünk viszont a csendes generáció volt, de mint tudjuk, nem is voltak annyira csendesek – fejtette ki Csépe Valéria.
Nyitókép: Dr. Csépe Valéria a Városháza dísztermében: „sokszor megcsodáltam az épületet, de sose gondolta volna, hogy előadást tarthatok benne” (Molnár Edvárd felvétele)
