Hullik a dió. Hidegen koppan a járda betonján. Kapkodjuk. Nekem több jut. A kutyám is ügyes, erős fogaival könnyedén összeroppantja a héját, és kiszedi a javát. Neki játék ez, nekem meg munka. A szél hordja, fal mellé rakja, sodorja a száraz leveleket. Gyűlik a barna, dohány- és rozsdaszín. Rőt és vörös, gesztenye- és mogyorószínű a reggel. Hűvös lett. Egy őszi hajnalon rendszerint megszakad a nyár. Bennünk sem folytatódik. Kibékül, sorsához idomul az ember. Már vannak hideg esték, aprófát készítek és begyújtok. A cserépkályha, mint egy nyári emlék, ismét kedves. Nekitámaszkodok, melegít. Nincs jobb alkalom, mint ez, előveszem a fény áztatta képeket, a még friss adriai emlékeimet, és képeslapot írok: Édes néném... így utólag.
ŠKRIP
Néhány kedves szó jut eszembe: alkonyat, olíva, gránátalma, babérrózsa és üres történetek. Ezeknek csak illata, íze, hangulata és tapintása van, de mesélhetetlenek, mert csupán a tenger tükre előtt ültünk, sós illatában fürödtünk, csupán olajfaligetben sétáltunk és erkélyen szenderegve a kabóca kérlelhetetlen muzsikáját hallgattuk.
Škrip (Léphaft Pál felvétele)
Semmi sem történt és ez volt jó. Brač. Škrip. A sziget közepe. Vagy majdnem. Térben és időben. Éles kövekre állították az ősök a sziget legöregebb településének házait és emelték fel Szent Ilona-templomát, amely szótlan jegyesként néz, hol a lemenő nap irányába, hol meg a Makarskai-öböl kigyulladó lámpái felé, míg a magasban angyalok fátyla ír felhőjeleket az égre. Mintha várna valakit, lassan süllyed a torony az alkonyatba. Itt nem sok kell ahhoz, hogy az ember kővé váljon. Csak az időt kell befogni, megállítani, mint ahogy azt a sziget elrejtett kis múzeuma teszi. Nagy idők nyomait gyűjtötték itt össze a szakemberek. Rég volt szőlősgazdák, olívatermelők és hajósok megmaradt dolgait. Például, a sziget déli részén levő Blaca névre hallgató kolostor, egykori hajóhadának (három vagy négy vízi jármű) emlékét egy hullámvető megvigyázott darabja őrzi. Az olívasajtolás, a borkészítés emlékét prések és kőedények idézik, mint ahogy korábbi idők itt maradt jelei is a kövek között keresendők. Itt a mészkő és cserje között a kevés is sok volt. A szigetlét, szabadság és önkéntes rabság. Mindenki könnyebb és szebb életbe menne. Végül mindenki, fájón visszavágyódik egyszer.
MILNA
Szélcsend van. Egy katamarán siklik a kikötőbe. Ez a kéttestű hajó olyan csendesen jár a vízen, mintha sellők hoznák kedvesükként. Gyerekek horgásznak a mólón, lopnak még egy kis időt az alkonyattól. Nyárutó van. Megritkultak a vitorlások. Van, aki már szárazra vontatta hajóját és szorgosan tisztogatja. Az ivókban is elsősorban helyiek múlatják az időt. A neves kikötőről ennyi is elég. Helyét és történetét részletesebben megírja kollégám. Mi csak a naplemente és egy fagyi miatt álltunk meg fél órácskára.
BLACA
Azt írja az útikönyv és az útjelző táblán sincs az másként, hogy Pustinja Blaca, vagyis Blaca sivatag.
Blaca (Léphaft Pál felvétele)
Amennyit földtani ismereteim megengednek ez a megnevezés, hogy pustinja, vagyis sivatag, az általunk megszokott jelentésen túl, valami mást jelenthet. Később, egy csekély órányi hegyi gyalogtúra után megtudtuk, a próbatételnek is nevezhető zarándoklat, mivel kolostorhoz igyekeztünk, egy sivatagi meneteléshez volt hasonló. Tehát, a hely megnevezése, a mi értelmezésünk szerint sem járt messze a valóságtól. Sőt, újabb váló okhoz szolgáltatott kemény bizonyítékot a két és fél kilométernyi köves, hegyi út, amelyre néhány kortynyi vízzel és megfelelő lábbeli nélkül semmiféleképpen sem szabad nekivágni. Megjegyzem, nem kis fohászkodással, mi a visszautat is megtettük. A maratoni futam jut ilyenkor eszembe, de a 10 ezer méteres versenytáv sem különb, az ember induláskor el sem tudja képzelni, hogy a célba érés mekkora örömet fog jelenteni. De térjünk vissza a kolostorhoz, amely egzotikus úti célként szerepel a turistakönyvekben. A kolostort a szárazföldről, a törökök elől ide menekülő szerzetesek alapítottak még a 16. században. A megközelíthetetlen, pontosabban csak gyalogszerrel és öszvérháton megközelíthető kolostort szorgalmukkal, tudásukkal és kitartásukkal a bennlakók virágoztatták fel a századok során. Hajóik voltak, iskolát működtettek, mézet, bort és olívaolajat exportáltak.
A kolostor bejárata (Léphaft Pál felvétele)
Meglepő volt számunkra, hogy egyik felvilágosult és képzett rendtársuk, don Nikola Miličević, aki után 1962-ben, itt megszűnt a szerzetesi élet, csillagászati megfigyeléseket is folytatott a kolostorban felszerelt távcsővel. Az innen felfedezett két aszteroida 2005-ben a Miličević, illetve Brač nevet kapta. A kolostornak gazdag könyvtára, zene- és kis nyomdagépe, valamint zongorája is van. Ez utóbbit csupán érdekességként említem meg, hogy ideérkezését is leírhassam. A félórányi járásra levő öbölből (ez nem az általunk megjárt hosszabb út), kemény legények, 50 liter borral ösztökélve, 8 óra alatt hozták föl a Bécsből érkező zongorát. Utólag visszagondolva, nekünk a fuvola szállítása is gondot jelentett volna. Remek túránk félidejénél, délben, amikor eléggé elszíneződve, mondhatnám homárszínű fejjel megérkeztünk a lélekistápolásra épített kolostorba, a testünk is némi segítségre szorult. A meglepetéseknek itt nem lett vége. Vízzel, bármilyen folyadékkal nem tudtak szolgálni, a szoros térdtartással mosdó után érdeklődőt is csak a természet lágy ölére tudták irányítani. A 40 kunás (kb. 5,5 €) belépőjegytől félrehúztuk a szánkat, de gondoltam, sebaj, a riportkészítés áldozatokkal jár. Akkor még nem tudtam, hogy az idegenvezető simán közölni fogja: A kolostoron belül, a gazdag gyűjteményeket fényképezni lehet, de nem szabad! Hiába volt minden apelláta, hiába hivatkoztam a gyalogtúra házasságomra tett negatív hatásaira és újságírói kíváncsiságomra meg kötelességeimre is. Fénykép bent nem készült. Bizonyára ezért volt lesújtó a visszaút és örömteli a gépkocsihoz való visszatérés. Mégis, honnan az itt közölt képek? Szerencsénk volt, az internetnek sok jó tulajdonsága van. Képeket is őriz.
Mindig tanul az ember. Megjegyeztük, jó, ha megbecsüli egymást, a kő és az ember.
