Mocorogjunk együtt!

Ft. mr. Balcsák Szilárd a Szabadkai Egyházmegye Teológiai Katekétikai Intézetében májusban megtartotta a tanév utolsó óráját, amelyen a családpasztoráció különféle lehetőségeiről beszélt. A hallgatók elhatározták, hogy egyet ezek közül megvalósítanak. Így került sor Mucsi Teréz, Kanyó Anikó és Polyák Hajnalka szervezésében első alkalommal a Mocorgós délután megtartására július 2-án Felsőhegyen, a Szent József-plébánia udvarán. A háziak, Varga József diakónus és felesége, Danica szeretettel fogadták őket.

20 család gyűlt össze aznap Felsőhegyen, gyerekzsivaj, kacagás hallatszott a templomudvarban. A Fáklya Keresztény Ifjúsági Egyesület tagjai kreatív játékokkal várták a gyerekeket és a szüleiket is. Szilárd atya pedig nagy szeretettel mesélt a házaspároknak a közös játék fontosságáról, a családi összetartásról, Jézus helyéről az életünkben.

– Mi az, amit fontosnak tartott megosztani ezen a délutánon a családokkal, párokkal? Mi volt Jézus üzenete a számukra? – kérdeztük Szilárd atyát.

– Családokra nagy szükség van az egyházban, egyre kevesebb szülő vállal ma gyermeket. Sokat gondolkodok azon, hogy mint katolikus pap mit tehetek értük. Azokért a családokért, akik az ellenszél ellenére mégis vállalnak gyermekeket. Azt hiszem, egy ilyen délutános programmal a családok átérezhetik, hogy szükség van rájuk, hogy fontos minden áldozat, amit pillanatról pillanatra meghoznak a hétköznapjaikban.

– Miért fontos gyermekeinknek a közös játék és a velük eltöltött minőségi idő?

– Ki neveli a gyereket? Az, aki időt tölt vele. Ha a gyerek csak az óvó nénit látja egész nap meg a nagyszülőket, akkor rájuk fog hasonlítani. De a gyereknek a szülőre van szüksége. Különösen az első években. A saját édesanyjára és a saját édesapjára. Tudom, nem mondtam ezzel semmi újat, és nem is akarok senki felett pálcát törni. Én csak segíteni akarok a mi családjainknak. Ezért volt ezen a délutánon sok játék. A Fáklya Keresztény Ifjúsági Egyesületnek ebben már nagy gyakorlata van. Nagyon hálás vagyok nekik. Olyan játékokat hoztak a délutánra, amiben részt tudott venni apa, anya és a gyerek is. Tény, hogy nehéz azokkal a gyerekekkel, akik sok időt töltenek számítógép előtt. Ez a baj egyre nyilvánvalóbb. A kérdés az, hogy adunk-e a gyerekeknek, a családoknak igényes kikapcsolódási lehetőséget. Ilyen lehetőség volt ez a délután.

– Arról beszélt a pároknak, hogy újítsák meg Isten előtt kötött szövetségüket. Mesélne erről bővebben? És ennek a fontosságáról? Miért lényeges a szövetségünket megújítani?

– Amikor a szövetségkötést említettem, az egyházi házasságkötésükre gondoltam. Arra az utolsó pillanatig tartó szövetségre, amit ünnepélyesen kinyilvánítottak házasságuk első napján. Ez az első szeretet. Arra hívtam őket, hogy térjenek vissza ehhez az első elhatározáshoz, első lelkesedéshez. És határozzák el újra, hogy végleg a másiknak adják magukat. Jézus azt mondta, hogy senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért. Nem egyszerű ezt megélni. Sokszor abbahagyjuk, és már nem akarunk élni a másikért, nem akarjuk a pillanatot odaadni a másikért. Ezért sokszor vissza kell térnünk az eredeti elhatározáshoz. Oda akarom adni az életem érted most is. Ez a szövetség megújítása.

– Gyermekeink számára miért fontos a szülői egység megtapasztalása?

– A gyerek alapvetően az első pillanatoktól fogva, tehát a fogantatásától fogva éli az egységet a saját édesanyjával és a saját édesapjával is. Amikor egy édesapa és egy édesanya veszekszik egymással, akkor a gyerek nagyon mély fájdalmakat él át, ilyenkor ugyanis olyan érzése van, mintha őt bántanák, tehát ha apu kiabál anyura, akkor neki olyan érzése van, mintha őrá kiabálnának, mert ő egységben van a saját édesanyjával, és ugyanez történik, amikor anyu kiabál apura. Lehet, hogy nem tudja még kifejezni ezt a fájdalmát a kisgyerek, de hogy ott van benne, az biztos. Mit tehetünk, hogy ez megváltozzon? Ápolni kell az egységet. Hogyan? Azt tapasztalom, hogy akik kapcsolatba kerülnek Jézussal, mélyebben meg tudják élni az egymással való egységet is. Ezt nem könyvekből olvastam. Ezt láttam. A mindennapokban.

– Tanúságtétel is volt...

– Igen, volt tanúságtétel is. Szabadkán egy fiatal házaspár, Szakál Lali és Renáta mindennap eljönnek az esti szentmisére kislányaikkal, Veronikával és Máriával. Ez számomra egy nagyon szép jel és megerősítés. Az ő példájukat látva nagyon sok mindent tanultam én is és a hívő közösség is. Öt-hat ilyen család van ma Szabadkán, akik annyira fontosnak tartják az Istennel való egységet, hogy mindennap eljönnek a szentmisére.

Laliék közéjük tartoznak, mindennap megteszik azt az áldozatot, hogy több kilométert utazva eljönnek az esti szentmisére. Azért tartottam ezt fontosnak, mert ezen a példán keresztül a szülők meglátták azt, hogy ma is lehet vallásosan élni, elkötelezetten, mély örömökkel. Arról nem is beszélve, hogy miközben Lali és Renáta esténként eljönnek a szentmisére, mintegy két órát együtt töltenek. És tudjuk, mit jelent az együtt töltött idő a gyermeknevelésben. Gondoljunk csak bele, milyen érzés az egy kisgyereknek, amikor tapasztalja, hogy én olyan értékes vagyok, hogy az én édesanyám és édesapám örömmel és szabadon időt tölt velem...

– A szentségimádás fontosságáról is szó esett.

– Igen, én, amióta pap vagyok, majdnem minden nap eltöltök időt az oltáriszentség előtt, csendes szentségimádásban. Egy alkalommal, amikor ott maradtam mise után a kápolnában, egyik hívő megkérdezte, mit csinálok. Mondom: Imádkozok. Imádkozhatok veled? – kérdezte. Mondom: Hogyne! Így kezdődtek a közös imáink. Később jöttek a családok is, és velük a gyerekek. És csendben vannak Isten előtt. Csak ennyit teszünk. Ilyen keveset. Isten viszont ennél sokkal többet, bennünk, a szívünkben. Ezt említettem meg itt a tanúságtételek kapcsán a szülőknek. Egy meghívás akart ez lenni. Valamint kifejezése annak, hogy ez lehetséges. Ma is.

– Hogyan érezte: nyitottak, befogadóak voltak a házaspárok a krisztusi gondolatokra?

– Azt mondta Krisztus egyszer a tanítványainak, hogy amikor majd megfeszítenek, amikor a földről felemelnek, mindenkit magamhoz vonzok. Ezt láttam ezen a délutánon. A jézusi jelenlét „összevonzott” bennünket. Azt hiszem, ez a megtapasztalt krisztusi jelenlét tette őket nyitottá. Az embereknek van egy őstapasztalatuk Istenről. Jól érzik magukat a közelében. Ezt a jó érzést láttam rajtuk.

– Az est Mocorgó-misével zárult. Ez mit jelent, és hogyan sikerült?

– Ezt a kifejezést először Egerben hallottam. Ott a Bazilikában rendszeresen tartanak mocorgós Szentmisét, ahova kisgyermekes szülőket várnak.

Amióta pap vagyok, sokat beszélgetek családosokkal, akik szívesen eljönnének szentmisére, de aggódnak, hogy mi fog történni, ha a gyerek elkezd sírni, vagy ha nagyobbacska, elkezd szaladgálni. Mintha attól félnének, hogy a gyerek viselkedése meg fogja őket szégyeníteni. De ha otthon maradnak a gyerekkel, akkor a kicsi sose fogja megtanulni, vagy csak későn, hogy hogyan kell viselkedni a templomban, hogyan kell imádkozni, és lehet, hogy már későn éli meg személyesen, hogy Isten nem mese, hanem személy. Ezért látom jó lehetőségnek a mocorgós szentmisét. Ilyenkor a templomban ugyanolyan mise van, mint egyébként. Semmit se hagyunk ki. Egyetlen különbség volt. Csak kisgyermekes szülők voltak jelen a gyerekekkel. Új ez a kezdeményezés. A szülők is egy kicsit mintha feszélyezettek lettek volna. De a végére már kezdték érteni a lényeget, hogy az ő jelenlétük példa. Úrfelmutatáskor például néhány apuka spontán előrejött a gyerekek közé, és ott térdelt le. És csodák csodájára a kis, 2-3 éves csöppségek is letérdeltek. Ezek az édesapák a gyerekek előtt élték a hitüket. Amikor letérdeltek, kifejezték, hogy hisznek a feltámadt Krisztus valóságos jelenlétében. A szülők a gyerekek elsődleges hitoktatói. Én abban bízok, hogy néhány ilyen alkalom felbátorítja majd a szülőket, és elindulnak minden vasárnap a szentmisére. Valószínűleg nehéz lesz az első néhány lépés. Szokatlan lesz a szülőknek, gyerekeknek, hívőknek és papoknak egyaránt. De a gyerekek jelenléte nevelni fog mindenkit a templomokban. Nemcsak a gyerekeket, hogy miként kell viselkedni, hanem a szülőket is arra, hogyan kell példát adni, a híveket szintén, hogyan kell gyerekeket szeretni és a pap bácsikat is, hogyan kell prédikálni, amikor a gyerekek hangosabbak, mint a templom hangosítása. A kisgyerekek is az egyház tagjai. Keresnünk kell a lehetőséget, hogy ők is értékesnek érezhessék magukat a szentmise ünneplése közben. Hiszek abban, hogy Jézus pont róluk beszélt, amikor azt mondta, hogy engedjétek hozzám a gyerekeket, mert ilyeneké a Mennyek Országa.

– Mik a további terveik? Lesz-e folytatása ennek a szép rendezvénynek?

– Mindig azt vizsgálom, hogy egy-egy programnak milyen gyümölcse van. Ha a gyümölcs jó, akkor tovább kell ápolni. Ha nem, akkor... Meg kell vizsgálni, milyen hatással volt a program a résztvevőkre. Ha közelebb kerültek Jézushoz, szívesebben járulnak Szentségekhez, ha mélyebben megélik az emberekkel való kapcsolataikat a családok, akkor az azt jelenti, hogy a programunkat folytatni kell, jó a gyümölcs. Csendben, Isten örömére és az Ő dicsőségére.