A székelykevei Tinet Ifjúsági Klub idei kerékpártúrája a bukovinai Radócból indult július 30-án, a cél pedig a magyarországi Bonyhád volt. Úgy volt, hogy az anyaországi városkából is indul egy csapat a székelyek egykori hazájába, de nem jött össze.
„Kárpótlásul” a bonyhádiak augusztus 7-én feledhetetlen fogadtatásban részesítették a karaván résztvevőit, akiket a 850 kilométer bringázás után a Bukovinai Találkozások nevet viselő 21. Nemzetközi folklórfesztivál emelvényén köszöntött a közönség.
A nyolcadik Székely Touron 14 vajdasági, szerbiai, romániai és egy texasi bringázó vágott útnak, útközben néhányan csatlakoztak hozzájuk. Az útirány: Radóc–Vatra Dornei–Beszterce–Kolozsvár–Nagyvárad–Kisiratos–Szeged–Mórahalom–Bonyhád volt. Az eddigi nyolc kerékpártúra közül az idén voltunk harmadszor Bukovinában.
Július 29-én Keveváráról (Kovinból) mikrobuszon és két személygépkocsival indult útnak a 18 fős különítmény. Nem volt könnyű feladat összecsomagolni a bringákat és a holminkat, hogy azok épségben átvészeljék a több mint nyolcszáz kilométeres utat. Mert Romániában úgy kell közlekedni, ahogy azt a többi közlekedő diktálja. Vagyis, ha előtted 140 kilométeres sebességgel „pörkölnek”, akkor neked is tartanod kell az iramot, mert a mögötted lévő is legalább annyival halad. A sebességkorlátozást, a teli vonalat szinte senki sem tartja tiszteletben. Láttunk is néhány balesetet útközben, sőt egyik személygépkocsinknak is volt „közeli találkozása” egy taxival. Nem volt ugyan egyértelmű, hogy ki volt a vétkes egy benzinkút kijáratánál történt összekoccanásért, a kár is elenyésző volt, a taxis azonban szemrebbenés nélkül ráírta egy cetlire, hogy száz euró. Ennyit követelt annak fejében, hogy nem hív rendőrt. Már-már engedtünk is a követelésének, csakhogy tovább mehessünk, amikor megjelent a taxiegyesület elnök asszonya, aki megelégedett húsz euróval is. Megköszöntük „nagylelkűségét”, majd továbbálltunk. Másnap délután érkeztünk meg, az ukrán határtól légvonalban alig tíz kilométernyire fekvő Radócra, amely már a 14. században virágzó település volt. Itt áll a legrégebb kőből épült templom Bukovinában, a Szent Miklós-templom (Bogdán kolostor). A Habsburg-időszakban, amikor nagyszámú német telepes érkezett ide, Bukovina egyik legjelentősebb városának számított Radóc. A második világháború végéig zsidók is éltek a településen, amit az impozáns – jelenleg elhanyagolt – zsinagóga is bizonyít. Az első világháború után Radócot, Bukovina déli részével együtt Romániához csatolták.
Házigazdánk Viorel Ungurean helybeli üzletember, akit mindenki Viviként szólított, sajátos módon kalauzolt bennünket a városban. Négyünket beültetett egy hűtőkocsiba, nagyokat tülkölve oda-odaszólt minden elébünk kerülőnek, és lakodalmas menet módján vitt bennünket keresztül-kasul a városkában. Megmutatta I. Bogdán moldvai fejedelem lovas szobrát, megtudtuk, hogy a helybeli temetőt a vasút osztja ketté, láttuk a katolikus templomot, a menekülteket befogadó központot is (rácsos ablakából sok szempár merengett az utcára). Vivi megismertetett Balan Julian bákói csángó egyetemistával, aki Bukarestben tanul, a nyári szünidőben pedig Radócon pincérkedik. Neki köszönhetően találkoztunk Kovács Judittal, aki lányával a korondi mesterek „holdon is megtalálható” portékáit árulja a városban.
Pulikutyák szénából
Bukovinából a huszadik században teljesen eltűnt a magyar, a német ajkú és a zsidó lakosság. Minket persze elsősorban a magyarok sorsa érdekelt, de az idő rövidsége miatt ezúttal nem jártuk körül az egykor székelyek lakta falvakat: Hadikfalvát, Andrásfalvát, Istensegítset, Fogadjistent és Józseffalvát. A legutóbbi kivételével mindegyik a radóci községhez tartozik. Nyilván nem változott semmi, hiszen ott amúgy is megállt az idő. Románia az elmúlt években sokat változott, közben EU-s tag is lett, de az Ötfaluban megállt az idő. Se utak, se járdák, a (még megmaradt) templomaikban pedig ortodox liturgiákat tartanak, temetőik pedig begazosodtak.
Másnap reggel nekivágtunk az első – talán a legnehezebb – útszakasznak. Az első 15 kilométer nem volt nehéz, de a Sucevita ortodox kolostor megtekintése után csakhamar eszünkbe jutottak Rachiteanu Iosif katolikus plébános előző esti szavai, aki szerint a kerékpározás olyan, mint az élet, vagyis folyamatos küzdelem azért, hogy célba érjünk. Ugyanis az Obscsinák hegyvonulaton áthaladó több mint száz kilométeres távon három, egyenként 350–400 méteres „kaptató” is volt. Dani Zoltán ezredes, a túra szervezője oda is írta a bringázók között szétosztott útmutatóra, hogy aki ezeken az emelkedőkön túljut, az „rendben van”.
(Folytatása szerdai számunkban)
