A székelykevei Tinet Ifjúsági Klub idei kerékpártúrája a bukovinai Radócból indult július 30-án, a cél pedig a magyarországi Bonyhád volt. Úgy volt, hogy az anyaországi városkából is indul egy csapat a székelyek egykori hazájába, de nem jött össze. „Kárpótlásul” a bonyhádiak augusztus hetedikén feledhetetlen fogadtatásban részesítették a karaván résztvevőit, akiket a 850 km bringázás után a Bukovinai Találkozások nevet viselő 21. Nemzetközi Folklórfesztivál emelvényén köszöntötte a közönség. A nyolcadik Székely Touron 14 vajdasági, szerbiai, romániai és egy texasi bringázó vágott útnak, útközben néhányan csatlakoztak hozzájuk. Az útirány: Radóc–Vatra Dornei–Beszterce–Kolozsvár–Nagyvárad–Kisiratos–Szeged–Mórahalom–Bonyhád volt. Az eddigi nyolc kerékpártúra közül az idén voltunk harmadszor Bukovinában.
A texasi Dánielnek (a smederevoi Stilben dolgozik) itt meg kellett állni
Az első száztíz kilométer fáradalmait Vatra Dorneiben pihentük ki. Tekintettel a környező sípályákra, ennek a moldvai üdülőtelepnek nyilván télen több vendége van. Nem sokat nézelődtünk, mert másnap újabb nehéz útszakasz várt ránk. Húsz kilométer után megálltunk Közép-Európa legnagyobb tőzeglápjánál, majd pedig nekivágtunk az 1200 méteres borgói hágónak. Nem semmi feltekerni a bringát Erdély keleti kapujáig, de jutalomként jött a lejtmenet Besztercéig. A bátrabbak 80 kilométeres sebességgel is ereszkedtek. A harmincezer lakosú, egykori szász bányászváros évszázadok óta a humanista művelődés egyik központja volt. Levéltárában fedezték fel a XV. századból származó Besztercei szójegyzéket az 1346 magyar szót tartalmazó nyelvemléket. Ma a környékbeli szórványmagyarság oktatási központja. Itt van a 75 méteres, felújítás alatt levő evangélikus templom. Gerét Péter főesperes nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadta vegyes összetételű csapatunkat. A katolikus egyház szegénykonyhájának a vendégei voltunk, és az atya a másnap reggeli szentmise keretében kívánt szerencsés utat. Mi pedig elmondtunk egy-egy imát egykori társaink, Hegyesi Dušan és Stanislav Živković lelki üdvéért.
Az ezredes ezúttal nem lopakodott, hanem nyomta a pedált
Kolozsvárra szokás szerint kevés időnk maradt. Körbefutottuk a központot, a restaurálás alatt levő Mátyás király szobra előtt pedig most sem fényképezkedhettünk. Persze az Erdély fővárosának is mondott város gazdag, pezsgő életét néhány óra alatt is megtapasztalhattuk. Csak elképzelni lehet, hogy mi lesz ott őszre, amikor az egyetemistáknak és iskolásoknak köszönhetően megkétszereződik a háromszázezer lakosú város lakosságának száma. A „Kincses városból” a nyíregyházi születésű Fülöp Attila vezetett ki bennünket, aki korábban Csíkszeredában, most Kolozsvárott él. Mint mondta, Erdélyben jól érzi magát és nincs szándékában visszatérni Magyarországra. Informatikusként dolgozik, szabadidejében pedig bringázva ismerkedik Erdéllyel, ahol szerinte érdemes élni. A következő éjszakát egy Csucsa közeli motelben töltöttük. Elviharoztunk a hajdani Boncza-kastély előtt, amely Ady Endre élete utolsó éveinek a tanúja volt, akinek felesége Csinszka (Boncza Berta) a kastély tulajdonosának a lánya volt.
Kolozsváron Szabó József barátommal, a Tartományi Mezőgazdasági Alap igazgatójával
Esőben vágtunk neki a Király-hágónak, következő megállóhelyünk Nagyvárad irányába. Meglepődtünk, hogy a 220 ezer lakosú városban a magyarság részaránya 28 százalék (60 ezres fő), többnyelvű táblák még sincsenek. De talán fontosabb, hogy a magyar diákok számára vannak önálló és vegyes tannyelvű iskolák. Mint hallottuk, a város gazdasága nagy válságban van, a rendkívül gazdag építészeti örökség egy része pedig siralmas állapotban. Nyilván így is marad még egy darabig.
Gerét Péter főesperes útvezetőnkkel, Dani Irénnel
Romániai tartózkodásunk utolsó napját Kisiratoson töltöttük, az út fáradalmaira pedig a helybeli gyógyfürdőben találtunk gyógyírt. A helybéliektől megtudtuk, hogy az utóbbi időben szép ára van itt a házaknak: 20–40 ezer euró is fizetnek. A vevők pedig Románia másik végéből: Moldvából érkeznek.
A tőzegláp szinte megközelíthetetlen, talán így a jó
Battonyánál léptük át a határt, majd a Mórahalom melletti széksóstói iskolánál szálltunk meg. Ott egy ismerős arc, egykori kollégánk és „földim”, Túri Tibor várt bennünket, hogy riportot készítsen a biciklitúráról. „Feldolgoztuk” a témát, aztán elbeszélgettünk e világi gondjainkról. Mert vannak. De erre is rövid volt az idő: neki dolgoznia kellett, mi pedig fáradtak voltunk. Meg szomorúak is, mert tudtuk, hogy másnap véget ér az út, amelyre hónapokig készültünk.
Fülöp Attila otthon érzi magát Erdélyben
Másnap biciklire ül Dani Zoltán ezredes, a túra szervezője is, aki a Bonyhádig vezető 130 kilométeres távon derekasan helytáll. Közben Baján megálltam egy pár szót váltani Fehér Zoltán gyerekkori barátommal. Megint sietni kellett, pedig lett volna miről beszélgetnünk. Amikor beértem a csapatot, hallottam, hogy jövőre jó lenne Brassó környékét is körbekerekezni. Arra még nem jártunk.
