A családi fotóalbum őriz egy fekete-fehér csoportképet. Szereplői számunkra ez esetben jelentéktelenek, fontosabb a környezet, melyben a búcsúzkodó kalapos férfiak és szoknyás asszonyok hunyorognak a lencsébe. Kimerevített pillanat a 70-es évekből. A vasútállomási miliő virággal befuttatott oszlopcsarnokkal teljes, az ablaküvegek hiánytalanok és épek, s valakinek a seprűre is volt gondja. Fiatal szemlélőnek meglepő, hogy a Kishegyes–Mali Iđoš tábla alatt két sín rugaszkodik neki a távlatoknak. Kishegyesen egykor volt kitérő is.
S nem csak kitérő, de volt jegypénztár is, s a hivatalát elvégző pénztáros. Létezett egykor bakter is, aki hagyományosan a csaknem százéves vasútállomás (indóház) emeletén lakott. Az épület mellett kicsiny kert biztosított elfoglaltságot számára, ha éppen nem csöngettek Lovćenacról vagy Topolyáról a személyi indulását jelezve.
Rendszerint a vasútállomás körül bóklászott valami bikfic jószág is, ha nem is a tolvajoktól védte az utasok kerékpárjait, de a bakter kakasainak bolygatására. Odébb, teljes befogadóképességével a 60-70-es években még a „kirakodó” is működött. Nekem ehhez rövid az eszem: a vasútállomás ikerépületére csak mint elhagyatottan álló, talán a szén, esetleg szemes gabona elraktározására alkalmas, tetőszerkezetében megroggyant, de a fütyörésző szeleknek még ellenálló téglaalkotmányra emlékszem.
A kishegyesi vasútállomás állagának romlása 6-8 éve gyorsulhatott fel. Azelőtt a mindenes tisztet egy öreg házaspár töltötte be (igaz, a pénztár ügyeivel akkorra már nem kellett foglalkozniuk, hiszen a jegypénztár bezárt).
Gyermekeik „még időben” (ahogy sűrűn mondogatták) elhagyták az országot, ők pedig sokszor sóhajtoztak, bárcsak egyszer meglátogathatnák unokáikat. Történetem sajnos nem vidám: Lidi néniért késve állították rendbe azt a vonatot, mely külföldre vetődött leszármazottjaihoz vihette volna őt. Férje még egy ideig ápolgatta a kertecskét, kötögette halászhálóját az árnyékos fűzfák alatt, ki tudja miféle mennyei fogásra számítva. Aztán beköltözött a faluba. Kerekes bácsiék helyére szerb házaspár került. Ők a kiskert mellett számos aprójószágot is tartottak, de a málladozó épület kihívásai, a vizesedő-dohosodó falak nyomasztó terhe és a frissiben kapott zajos szomszédság csakhamar elűzte őket. Az emeleti bérlők sem sokáig zajongtak aztán. A népes család (honnan érkezhettek?) éppen csak addig maradt, míg az egykori váróterem utolsó éghető berendezéseit feltüzelték. Emlékeim között csak az egyik gyermek vézna alakja maradt meg. Huszonéves létére egy 8-10 éves fiúcska tagolatlan mozdulataival pattogtatta naphosszat vörös labdáját az út porában. Egy szelesebb kishegyesi tavasz aztán a „menekülőseket” is elfújta piros labdástul és poros zsivalygásostul. Maradtak a kihalt várótermek.
Az ikertestvérével a tájban egyedül álló indóház a továbbiakban csak annyira hívta fel a figyelmemet, míg lekászálódtam a vonatról, s elhaladtam téglaoldala mellett. Pedig valamikor e hatalmas falba még én is belevéstem a nevemet, csakúgy, mint 55 évvel ezelőtt (és 46 sorral alább) a nagybátyám. Azt hiszem, hogy majd' minden kishegyesi diák neve fellelhető itt, aki a Szabadka vagy az Újvidék felől késlekedő vonatok okozta alkalmat kihasználva, a bakter (ha volt) figyelmét kicselezve némi türelemmel, alkotói szellemmel és alkalmas bicskával volt megáldva.
Tavaly újabb keresztet vehetett magára a kishegyesi vonatozó társadalom. A Szerbiai Államvasutak döntésének értelmében a faluban felszállni kívánkozó utasoknak, helyjegy hiányában, büntetést kell fizetniük. A helyzet már azért is faramuci, mert a pénztár (mint mondottam) évtizedek óta zárva, a valamikori irodában csupán egy fekete telefon maradt. Ez is kisebb számú csoda. (Gondoltam arra, hogy egyszer én is belopózom a törött ablakon, s megemelem a készüléket, nem betonozták-e az asztalhoz, s emiatt nem kell senkinek...)
Megoldás a pénztár ügyében azóta sem született, Kishegyesen élni (a jegyek szerint) 30 százalékos ráfizetés.
Az elmúlt egy évben már keveseket látok csomagokkal a vasútállomás dombjának nekirugaszkodva. A télen egy formás tábortüzet gyújtottak valamely melegedni kívánók az egykori váróteremben. A falakról az utolsó festékréteg is lepereg, a kábelek kígyó módjára tekergőznek a mennyezeten, a padló beszakadt. Néha csenget már csak az érkezést jelző csengő. Azt is túlcsicsergik az elvadult bokrok madarai.
Azt hiszem, a vasútállomás utolsó vendége maga Jézus volt. Legalábbis az ő kézjegye is ott áll falba vésve. Messzire mehetett.
A kishegyesi vasútállomás épülete
Végállomás
Fű benőtte, bokor eltakarta, gaz felverte
