Kukoricás és szójaföldek fülledtsége. Bágyasztó napsugár. Az út sarában könnyű lábnyomok, női talpak lenyomata. A Múzsa járhatott erre előttem. Úgy nézem, ő is a Hevér-tanya felé szabta lépteit.
Meg kellett volna fogadnom Roland sofőrünk tanácsát... És a fényképezőgép, diktafon és jegyzetfüzet mellé odakészíteni a gumicsizmát is – morfondírozom a Jegricskával párhuzamosan futó földúton a malomkeréknyi pocsolyákat kerülgetve (későn). Valahol Szőregen túl járok, s erős a késztetés, hogy magam is lerúgjam a cipőmet, mezítelen lábbal tapicskoljak a langymeleg dágványban. Aztán a távolban feltűnik segítőm, Utcai Dávid, a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor vezetője, továbbá (ahogyan önmagát definiálta) „logisztikai felelőse és mindenese” egy acélszürke négykerekű volánja mögött. Miközben a TAKT-tanya szilfái alatt suhanunk, odébb kergetve három, az árnyékban kényelmesen rágcsáló gidát, a 32. művészeti tábor résztvevőinek száma mellett a tócsák „lélektanáról” is megtudok néhány adalékot.
– A nagyobb pocsolyákon kettesben egyszerűen át lehet hajtani, mert nagy kiterjedésűek, csak külsőleg balsejtelmesek, de nem mélyek, s nem is áztatják át oly mélyen a földet, mint a szántóföldi társaik. Azok ragadósak, ha az ember nem akar ott maradni, jobb kikerülni őket – világosít fel a mezei gépjárművezetés rejtelmeiről Dávid, aki a tábor irányítása mellett a temerini Kókai Imre Általános Iskolában képzőművészet szakos tanárként dolgozik. – Amúgy a tábor résztvevői közül sokan érkeztek gyalog, a nemzetközi úttól a pár kilométeres távot gyalog megtéve, sátrakkal, festőállványokkal megrakottan.
Az első érkezők vasárnap, július 24-én vertek sátrat, de amikor mi szerdán megérkeztünk, már csaknem 35 alkalmi lakóhely állt a Jegricska (más néven Almási-bara) partján a fák alatt. A hétfői zápor után szellőző takaródzók, a napra kitett hálózsákok között haladunk el.
– Tartományi támogatásokból, Temerin város anyagi juttatásából és pályázatok pénzeiből rendezhettük meg az idén is a TAKT-ot – sorolja a rendező mindazon „művészet” eredményét, amellyel pénzt sikerült nyerni a TAKT számára. A résztvevőktől csak minimális összeget (350 dinárt) kérünk a napi négyszeri étkezésért, s ebben a díjban benne van a munkaanyagok költsége is. Egyeseknek pedig még a napi költséget sem kell fizetniük, például a Középiskolások Képzőművészeti Vetélkedőjének győztese ingyen táborozhat nálunk, a 2-3. helyezettek pedig féláron. Egy fiatal 60 kiló hússal járult hozzá a tábor fenntartásához, természetesen ezzel ő is „letudta” a költségeket. Két pécsi fiatalember, Kis Endre és Gyuris Róbert pedig az előző években nyújtott kiemelkedő alkotói tevékenységükért kaptak szabad kártyát. S jut eszembe, én is ingyen tartózkodom itt, igaz, fizetséget sem kapok a koordinátori-logisztikai munkámért. A TAKT művészei mindezért csak egyetlen (az idén a sárkány témában készülő) művel adósak, melyet decemberig kiállítható állapotba hozunk, s bemutatunk Temerinben, Becsén, Adán és Kanizsán, valamint (reményeink szerint) Zentán, Topolyán vagy Szabadkán is.
A sátorhelyek dzsungeléből kijutva agyagégető kemencéhez és egy gémeskúthoz érünk. Valakik vizet mernek az agyagozáshoz, s a pacsirta-csendben szép muzsikával csikordul az emelőkar fatörzs-nehezéke. Odébb műhelymunka folyik: fafaragók vésik, háncsolják a tönköket, kopognak a balták. Máshol alumíniumlapokkal dolgoznak, állványokat állítanak napernyők alá. Egy fiatalember rajzlapot fektet lábaira a padon ülve, a szemben ülő társaságot skicceli fel a papírra.
– Százharmincöt darab különböző nagyságú vászon, olajfestékek, alumínium és grafikai festékek, alumíniumlapok a hidegtű-technikához, linóleum, több tíz kilogramm agyag, gipsz, faanyag, papír... – sorolja Utcai Dávid, hogy mi minden kell ahhoz, hogy a Múzsa ebben az évben is tanyát verjen a Jegricska partján. – S természetesen a „mindennapi” szükségletek: sör, bor, ropogtatnivaló, kávé, kóla, cigaretta, miegymás. A laptopok, fényképezőgépek és telefonok töltését áramfejlesztővel oldjuk meg, közösségi eseményszámba megy, amikor Pici (alias Pici Európa) begyújtja az áramforrást.
Számunka most azonban más közösségi élmény adódik. Dél lévén megcsendül egy kis csengő. De ha nem szólna is, tudható Margit és Erzsi néni kiabálásából („Aki most nem jön, az egész délután nézheti a köldökét”), hogy ebédidő van. Ha a főzés művészet, hát ők az egyik legsikeresebb alkotók a telepen. Negyvenen indulnak rögtön a konyha felé. A temperaszagba a sült hús és pirított hagyma illata keveredik. Akad, aki még ilyentájt sem teszi le az ecsetet, vagy éppen most veszi kézbe a fotómasinát. A fák árnyékában pokrócon sóhajtozva heverészők pedig még más okból kerülik a levest és pljeszkavicát... Szürcsölés és a műanyag fagylaltos dobozok oldalán való kanálkaparászás közben sárkányokról, Land Artról és pszeudo-ásatásokról esik szó.
– Sárkánycsontokat találtak a Szőreg melletti Hevér-tanyán! – fordul hozzám egy kékszemű fiatalember, a Siklósról érkezett Gyuris Róbert, az akár lapunk címlapjára illő szenzációval. Mint megtudom, már az ásatások is megkezdődtek az „agyagosban”. – A munka során – folytatja Róbert – teljesen szakszerűen tárjuk fel a sárkány csontjait, Molnár Edvárd (a Magyar Szó fotósa – a szerző megj.) dokumentálja fényképeivel az ásatásokat, Ricz Géza pedig mindezt triptichonként lefesti. Aztán visszatemetjük a csontokat.
A fa árnyékában hűsölő Kis Endre más irányból közelítette meg a sárkány-témát. Amiatt „mert most, elnézésemet is kéri ezért, de vízszintesben is függőlegesnek érzi a világot, azaz kiszámíthatatlannak”, inkább a fekve nyilatkozó Endre munkájával a Land Artnak hódol. – Az elmúlt években olyan műtárgyakat alkottam, amelyek idegenek ebben a tanyasi környezetben. Így született a barokk budi, amikor hagyományos falusi pottyantósra készítettünk barokk sormintát, vagy tavaly Vajdaság egyetlen működő tűzhányója a Jegricska partján. Most egy 9-szer 6 méteres sárkányt csináltam fából és vászonból. Így válik valóvá a természetes környezet és a szintetikus tárgy kommunikációja.
Arról, hogy a tűzvörös sárkányt egy repülőgépről felülnézetből is lefényképezik, már Gyurkovics Virág számol be, akivel a tábor közepén hamvadó tábortűz mellett ülünk le. Nem messze tőlünk egy lány mappát fektet a földre, arra papírt helyez, s a nádast kezdi festeni, az arányokat ceruzájához mérve. Valaki éppen egy születő novella fölött mereng a fűre terített pokrócokon. Virág egy anyagból készülő sárkány terveit veti papírra. A lapot 10x10-es mezőre osztja. – Itt lesz a sárkányom méretes pocakja, itt a feje – magyarázza. A rajzolásban Gyuris Róbert segíti. Virág közben a tábori életről mesél. – A legszebb benne a nyugalom, a csend, a természet és a társaság. Én az idén jöttem először, de pár nap alatt megszerettem. Sokak sátra már hétfőn-kedden beázott, de ez sem rontja el a kedvünket. Talán az esték a legszebbek. Egy lány gitárt is hozott magával, mások gyönyörűen énekelnek. Akkor körülüljük a tüzet, italozgatunk, beszélgetünk. Olykor előadások is elhangzanak, vagy valaki ismerteti a művészetét.
A művészet a művészetről való eszmecsere közben is megmutatkozik. Egy fiatal hölgy agyaggal dörzsöli át testét (s bár a körülötte szekundáló urak hiába noszogatják váltig a művészetre hivatkozva, most csakis „fürdőruhás” alkotás készül), majd a „megmerítkezés” után nekifut a fehér vászonnak. Nem sárkány, de sárlány készül. Nem lenne Edvárd az Edvárd, ha a – talán leggyorsabban születő – alkotást nem rögzítené masinájával.
Vendéglátóim anélkül biztosan nem engednek el, ha a pszeudo-ásatást nem látom a saját szememmel is. A sárkánycsontokat Pici (Európa) őrzi az uzsonnaszünetben. Pici már tíz éve a Hevér-tanya gondnoka, s az ő keze nyomát viseli itt minden bokor, gyümölcsfa, de az út mentén álló szilfák is. Úgy, mint a tanyának, Picinek is története van. – A fiatalok ásóért-lapátért hozzám futnak, büszkélkedi el magát, aki az Európa jelzőt bemutatkozáskor ragasztja kedélyesen nevéhez. – Ezzel jelzem, íme, te is eljutottál a Hevér-tanyára, látod: bárhonnan jöttél, Európa pici.
S remélem, hogy távozáskor is, bármerre visz az utam, akkor sem nő Európa akkorára, hogy ne találnék még legalább egyszer vissza a Jegricska partjára. De ezt már a városba visszavezető úton gondolom magamban. A pocsolyák vizét közben megapasztotta a meleg, s a Múzsa lábnyomait agyagossá csiszolta a szél.
