Trombitaszó (fotó: Sági-Lévai Zita)
Ismerőseink csodálkozással vegyes aggodalommal hallgatták, hogy bizony a Sziget után inkább Szerbia szívében, a Belgrád alatti Guča városában akarunk Boban and Marko Marković-ra tombolni. Annak ellenére, hogy a pesti éjszakában is hódít a „szalon-balkán”, magyarokkal nem találkoztunk. Az ismeretlen szerb vidék mélyére merészkedni pár óra trombitaszó kedvéért felettébb ördögtől származó gondolatnak tűnt több honfitársunk szemében, míg egy francia barátnőm teljes természetességgel írta, hogy az idén inkább ne a Szigeten, hanem Gučában találkozzunk.
Boban és Goran hírneve és a balkánromantikát propagáló filmeknek hála a kis völgy minden évben egyre több külföldit vonz. A kis város élete ez alatt a pár nap alatt teljesen felborul, hiszen a fesztivál évente akár 200-300 ezer látogatót vonz (bizonyos honlapok 600 ezer főről számolnak be), amit önkéntelenül is összehasonlítunk a Sziget idei 385 ezrével. Ez a fesztivál azonban ingyenes így a spontán örömtáncok forgatagában épp annyira megtalálhatóak a többnyire a pultot támasztó helyiek, mint a kalandvágyó filigrán francia lányok. A szimbolikus és egyszer fizetendő 1000 dináros parkolójegyért 4 napon keresztül lehet élvezni a trombitaszót. Bár az is igaz, hogy akár már csak egy alaposan végigmulatott nap alatt az ember olyan macskajaj hangulatot élhet át, amit soha nem felejt el. Öt napon át az ország legjobb bandái versenyeznek, az idén 51. alkalommal. A trombitások többsége, a helyiek szerint Boban Marković is, autodidakta módon tanult trombitálni.
Így fogadtak minket a kempingben
Előkészületként az előző fesztiválokon kapkodó kezek által készített videókat néztünk. A valóságra persze semmiféle tervezés nem tudott felkészíteni minket. Budapestről előző délután indultunk, az autóban a pár nappal azelőtti Szigeten hallott dallamokat dúdolgatva az autópálya felé vezető dugóban, ami csak szolid felkészítés volt arra, ami a magyar-szerb határon várt minket. A szerb sztráda protokollja egyszerű. A leállósávban érdemes hajtani végig (kivéve ha városi terepjáró van alattunk), így a szembejövők nyugodtan használhatják a saját sávjukon túl a miénket is, az előzéshez, az előzés előtt és az előzés után. Az igazi roadtrip hangulat mégis az első burek elfogyasztásával kezdődik, amit kötelezően egy pohár joghurttal kell leöblíteni.
Jelen Pivo Connecting People – nem kell a nyelvet beszélni, csak legyen nálad sör
A városba érve már trombitaszóra vertük a sátrunkat a parkolóban. A klasszikus parkolós megoldás mellett persze nagy favorit a meredek hegyoldalban és a folyómederben való sátorozás is, mindkettő érdekes megoldás. A fesztivál kirakodóvásárral kezdődött, amelyen katonai felszerelésen és kiscicás
posztereken át mindent lehetett kapni, amit a hazai kézműves karácsonyi vásárokból már kitiltanak.
Ezt a sort nem merném elcsenni
Óriási nosztalgiával fedeztük fel gyerekkorunk vidéki vásárainak alapvető portékáit. Az autórádiókkal megrakott plédnél megállva még inkább zavartan nevetgélve célozgattunk arra, hogy majd itt lehet pótolni, ha a miénket hajnalra ellopják. Hamar rájöttünk, hogy elengedhetetlen a dobozos sörrel való kedélyes koccintgatás szinte mindenkivel, aki szembejön, és minden spontán örömtáncba érdemes bekapcsolódni, ami szinte 100 méterenként esedékes a különféle trombitás bandákkal. A gyakorlottabb helyiek mellé beállva pillanatok alatt elsajátíthatóak a kolo tánclépései, amit az egész fesztivál ideje alatt érdemes kamatoztatni: tömegben való haladáshoz, spontán körforgáshoz, mindenféle szembejövővel való koccintást cifrázni stb.
Nincs itt semmiféle fesztiválkártya, a pónilovas kocsin a bácsinak érzésből fizetnek pár száz dinárt, és ugyanezen logika alapján a bácsi érzésből addig visz érte, amíg az szerinte kifutja. A fesztivál területére érve örömmel konstatáltuk, hogy az eddigi rövidebb vajdasági kirándulások hasznunkra váltak, hiszen nagy örömmel ismertük fel a hívogató čevap, pljeskavica, burek, pivo, rakija, palačinke szavakat. Emellett hajnalig forogtak a malacok és a bárányok a nyársakon.
Nem árt persze, ha egy vajdasági is van a csapatban, de a srácok többségével angolul is el tudtunk beszélgetni. Egy fiú például nagy lelkesen felmondta az egész trombitaverseny-szabályzatot, amikor csak azt kérdeztük meg tőle, hogy mikor jönnek Markovičék, mert addig még elmennénk egy sörért.
Erre valók a jó barátok
Egy kancsal férfi pedig annyira megörült annak, hogy koccintottunk vele, hogy rögtön meghívott mindenkit egy-egy pljeskavicás lepényre. Cserébe alig tudtuk rátukmálni a pohár sört óriási ölelések közepette. A nagyszínpad előtt egy teljes kivilágításban úszó klasszikus vurstli üzemelt. Óriási körhintával és céllövöldével, úgy, ahogy kell. Emellett volt mezőgazdasági bemutató is, csillogó kék traktorokkal, ahol a „She thinks my tractor is sexy” klasszikus dúdolása elengedhetetlen volt.
Ők nem vertek sátrat
A koncert alatt a helyi lányok hetyke kis csetnik címeres sapkáikban és gladiátor szandáljaikban simán felveszik a versenyt a centisre borotvált hajú kigyúrt fiúkkal, ha nótákról van szó. Mindazonáltal valószínűbb, hogy az ember nyakába hamarabb borulnak az utóbbiak. Boban Markovičra a Szigeten is mindig nagy élmény tombolni, de összehasonlíthatatlan a hangulat, amely a hazai közönség sorain átsodort, miután a karibi, majd jazzes alapú számok után átváltott a saját slágereire.
A koncertek után hajnalban a rétegesen rakott húsos káposztát tálaltak mindenfele, ami órákig főtt parázson méteres kerámiaköcsögökben. Az utcabál fogalmát hajnalra teljesen átértelmeztem. Itt egyszerre lehetett hallani a szerb diszkókban dívó legmenőbb slágereket, David Guetta számaival versenyezve. De mégiscsak a helyi cigány trombitás bandák köré gyűltek a legtöbben. Jó volt nézni,
ahogy fiatal srácok olyan eleganciával tömték a dinárt a trombitákba, ahogy az apáiktól látták. Bal kézzel átölelve a kedvesüket és a jobbal az ütemet diktálva a jó tíz fős bandának, akik az egész sátras étterem örömére bármit eljátszottak az odacsődült tömegnek.
Pirkad... szerbül káromkodni tanulni hajnalban a sátorokból kikecmerkedőktől lehet a legjobban
Guča tökéletes kikapcsolódás mindazoknak, akik szívják a fogukat, hogy a Sziget már nem a régi. Itt még mindig a helyi arcok vannak többségben. Nincsen házirend – a józan ész alapján figyel mindenki a másikra. Ha kell, akkor az éppen túl nagy gonddal a folyó felé induló srácot a többiek visszahúzzák a partra, a dobozos sör emelgetésével pedig szinte minden konfliktus megoldhatónak tűnt. Az is sokat
elárul, hogy a háborús évek alatt is végig megtartották a fesztivált.
Másnap reggel hazafelé a következő faluban minden sofőrt megszondáztattak. Mire fejben kiszámoltuk volna, hogy a hajnali pálinka kimutatható-e, a rendőr kedélyesen olvasta le az eredményt: no alcohol – you can go! Goran Bregović valószínűleg ugyanakkor indult el a Szigetről. A táborlakók reggeli lelkes pálinkázásából ítélve aznap este fergeteges búcsúkoncertet adtak.
