A lendvai Zala György teret a Színház és Hangversenyterem uralja, melyet az egyik leghíresebb magyar építész, Makovecz Imre tervezett. Az épületben, amely 2004-ben nyílt meg, Makovecz monumentálisan egyesítette az őshonos és elemi formákat a korszerűséggel és hasznossággal. A 444 férőhelyes teremben számos rendezvényt tartanak, az előcsarnok és a galériarész kiállításoknak, bemutatóknak, társasági esteknek ad helyet. Az épületet 2008 óta a város nagy szülöttének, Zala Györgynek a mellszobra ,,őrzi”.
A lendvai Zala György teret a Színház és Hangversenyterem uralja (Fotó: Paraczky László)
A Színház és Hangversenyteremhez egy kis kávézó is tartozik, amit egyébként azért fontos megemlíteni, mert az egyetlen olyan hely, ami Lendván este 9 óráig tart nyitva. A kávézó teraszán azt is megtudom, hogy a legtöbb üzlethelyiség, bolt, virágüzlet, sőt a cukrászda is 17 órakor bezár. Furcsa szokás, de Ljubljanában közvetlenül is megtapasztaltam, hogy esténként a sétán kívül nincs igazán más lehetőség a szabadidő eltöltésére. Mivel már este hat óra is elmúlt, újabb beszélgetőtársammal az említett kávézóban beszéltük meg a találkozót.
Többen is ülünk a kávéház teraszán, dr. Vass Vilmos azonban egyenesen az én asztalomhoz tart, s csak később jövök rá, hogy a sok táska, felszerelés, fényképezőgép azonnal elárulja: idegen vagyok, s valószínűleg újságíró. Nyílt tekintetű, fiatalos, egyszerű ember ül az asztalhoz, és néhány mondatot követően úgy tűnik, mintha már több évtizede ismernénk egymást. Miközben kávét rendelünk, elmondja, hogy tősgyökeres zentani születésű, a nagyszülei, szülei is ott éltek.
− Az általános és az egészségügyi középiskolát Zentán végeztem. Abban az időben, pontosabban 1971-ben adódott egy nagyon jó lehetőség, hogy csere útján egyetemi hallgatóként Magyarországon folytassam a tanulmányaimat. Igen rázós volt a felvételi vizsga, de végül is Szegedre kerültem, ahol 1977-ben fejeztem be az orvosi egyetemet.
Dr. Vass Vilmos (Fotó: Paraczky László)
– Egyetem után azonnal munkába állt?
– Igen, még abban az évben, szeptember 5-én a zentai egészségházban, ahol rögtön a ,,mély vízbe” dobtak. Nagyon göröngyös út vezetett a magyarországi diploma honosításáig, hiszen ez akkoriban teljesen új dolognak számított. Az Újvidéki Egyetemen gondok adódtak például a diploma fordításánál, hiszen nem tudták azonosítani a tantárgyakat, később pedig kiderült, hogy volt olyan tantárgy, amiből háromszor is levizsgáztam, pl. egészségügyi igazságtanból.
Katonának 1979-ben vonult be, egy évet Újvidéken, a Futaki úton lévő Tito marsall kaszárnyában szolgált. Egyik katona kollégája szlovéniai születésű, lendvai ösztöndíjas volt, felesége pedig fogorvos Celjében. A szolgálat ideje alatt sokat beszélgettek a szlovéniai viszonyokról, lehetőségekről, ami a zentai orvosnak egyre vonzóbbnak tűnt.
− Levélben megkerestem az itteni egészségház igazgatóját, és nagy meglepetésemre magyarul írt vissza. Nagy volt az orvoshiány akkoriban errefelé (is), így feleségemmel, aki a zentai kórházban dolgozott mint nővér, 1980. május 1-jén ideköltöztünk a Lendvától mindössze 13 kilométerre lévő Dobronakra. Azonnal egy nagy, négyszobás, összkomfortos lakást kaptunk, központi fűtéssel, garázzsal. Ez a zentai viszonyokhoz képest számunkra egy nagy ugrás volt.
Jobbról a doktor úr feleségével, balról a szlovéniai orvostársak (Fotó: Paraczky László)
– Milyen praxisban kezdett itt dolgozni?
Általános orvosként kezdtem a lendvai egészségházhoz tartozó dobronaki rendelőben. A feleségem viszont akkor már 8 éve dolgozott nővérként a zentai kórház belgyógyászati osztályán. Neki is adtak munkát, terepes nővérként, védőnőként alkalmazták. Ő egyébként Belgrádban fejezte be az egészségügyi főiskolát, ami erre a munkahelyre megfelelt... Nem beszélve arról, hogy magyarok vagyunk, magyarul beszélünk. Akkor ugyanis kevesen voltak itt magyar vagy magyarul is beszélő orvosok.
– Hogy illeszkedtek be ebbe az idegen környezetbe? Mit hagytak otthon, és mit találtak itt?
– Amikor idekerültünk, Zentához képest falun élni teljesen más volt. Ez egy 1000−1200 lelket számláló falucska, ahol akkoriban ökrök húzták a lovas kocsit és szántottak. Ez már akkor is, vagyis Jugoszlávia idejében peremvidék és határvidék volt, és eléggé elmaradott területnek számított. Igazából nekünk nagyon sokat kellett dolgozni, hiszen elhanyagolták az egészségügyi felvilágosítást, s bizonyos területeken a higiéniát is. Tíz évet töltöttem a körzeti rendelőben. 1982-ben kineveztek az általános szolgálat főorvosának. Nyolc éven át szerveztem az ügyeleteket, intéztem az alapellátási ügyeket. Közben továbbtanultam Ljubljanában, és 1990-ben általános szakorvosi, illetve családorvosi szakvizsgát tettem, majd szakorvosként bejöttem dolgozni a lendvai egészségházba. Miután Szlovénia önállósult, megváltoztak a törvények, és lehetőség nyílt a magánpraxisra. 1994-ben vállalkozó orvosként szinte az elsők között voltunk. Négyen nyitottunk közösen egy poliklinikát, ahol gyermekgyógyászat, nőgyógyász, fogorvos és jómagam mint általános szakorvos dolgoztunk. Sokat és szorgalmasan dolgoztunk mindannyian, de végül szétváltunk. Jelenleg egyemeletes épületben dolgozom, a földszinten fogorvosi rendelő működik. Olyan vállalkozásom van, ami egészségügyi szolgáltatásokat nyújt, ennek keretében működik a háziorvosi szolgálat is. A minisztérium engedélyt adott a krónikus nem fertőző betegségek megelőző szűrővizsgálatainak végzésére, ezenkívül befejeztem egy újabb továbbképzést Ljubljanában, és az alvadásgátló gyógyszert fogyasztó betegek gondozását végzem.
Mindent ír szlovénul is, magyarul is (Fotó: Paraczky László)
– Mennyire ápolják a kapcsolatot a zentaiakkal? Szoktak-e hazajárni, vannak-e hozzátartozók?
– Odavalósiak vagyunk a nejemmel, a gyökereink ott vannak, és sajnos a temetőben egyre szaporodnak a sírok, hiszen már szüleim és testvéreim is meghaltak, de a nejem részéről úgyszintén mindenki eltávozott, a sógoromon kívül. Ennek ellenére hazajárunk, évente egy-két alkalommal. A nejem öccse él még otthon, továbbá a barátok, kollégák, akikkel még a régi időkből tartjuk a kapcsolatot. Annak idején nagyon hamar beleolvadtunk az itteni közösségbe, elfogadtak bennünket, és úgy érzem, tisztelnek is. Lassan 39 éve, hogy itt vagyunk, szerintem ez igazán szép időszaknak mondható. A család is itt van, a lányom, fiam, unokák, és jól érezzük itt magunkat. Valahol belül még hazafelé húznak a gyökerek, sőt beszéltünk is arról, hogy mi lesz majd, miután nyugdíjba megyünk, de ez csak egy eszmefuttatás volt. Már nincs kihez hazaköltözni.
A Szórványlétben projektum finanszírozásában részt vesz az Államigazgatási és Helyi Önkormányzati Minisztérium.
(Folytatjuk)
