Még csupán néhány nap van hátra az idei választási kampányból. A Vajdasági Magyar Szövetség a tervek szerint közel 300 kampányrendezvényt tart a kis híján hathetes kampányidőszakban. A párt idei körútja nem különbözött a korábbi kampánystílustól, a hatalmas kültéri zászlós rendezvények helyett helyben keresték fel a választókat. A VMSZ idei szlogenje: Értetek, veletek, mindannyiunkért! Egyedüli magyar pártként 250 fős listával indul a parlamenti választáson. A VMSZ-t 15 éve vezető Pásztor Istvánnal beszélgettünk a kampányról, az elért eredményekről és a választás fontosságáról.
Szinte már vége a kampánynak. Hogyan telt? Mit tapasztalt a terepen?
– Azt tapasztaltam, amit szerettem volna. Amilyennek elképzeltem, hogy lennie kellene ahhoz, hogy az ember azt tudja mondani, hogy rendben van. Tömegességet, bizakodást, két lábbal a földön állást, a hovatartozásnak a hihetetlen kinyilatkoztatását tapasztaltam. Továbbra is sok fiatal van ezeken az összejöveteleken, sokan tartják fontosnak, hogy részt vállaljanak a különböző feladatok ellátásában. Azt láttam, hogy a közösségnek jóformán az összes struktúrája megmozdult: a civil emberek, a szervezeti vezetők, a vállalkozók, az egyház emberei. Megmozdult a vajdasági magyar közösség. A megpróbáltatás nagy, a feladat sokrétű, de az emberek a sokrétűségen túl érzik a választásnak a tétjét. Hihetetlenül fontosnak tartják a magyarországi választást is, azt, hogy a Fidesz győzzön. Egyfajta becsületbeli kérdésként, valamiféle erkölcsi kérdésként, imperativusként élik meg. Nem tudják elképzelni, hogy ne így legyen, és úgy gondolják, a jelenléttel, a bizakodással, egymás biztatásával, a szavazással hozzájárulhatnak a sikeréhez.
A VMSZ kampányainak van egy stílusa. A hatalmas kampánygyűlések helyett inkább a személyes megjelenést választották. Ez tudatos döntés?
– Azért döntöttünk így, mert a mi embereinknek ilyen a lelkük. A mi társadalmi standardjaink ilyenek. Emellett én személy szerint is tudatosan építem fel az emberi kontaktusokra épülő kampányt. Nem vagyok a modern eszközöknek az ellensége. Rákényszerültem az elmúlt két évben, hogy én magam is megjelenjek a virtuális térben, mert vannak, akik ezen a platformon keresztül érhetőek el, és mindent meg kell tenni, hogy az ember elérje őket. De számomra ez soha nem fogja helyettesíteni a személyes kontaktust. Tömegesek, jó hangulatúak a rendezvényeink, több mint 300-at fogunk tartani a kampány ideje alatt. Voltak olyan napok, amikor 12 találkozáson vettem részt, ami önmagában nem mond semmit, de valójában ez annyiszor 10 és 100 emberrel való találkozás. Azt gondolom, hogy ez kiemelten fontos.
300 kampányrendezvényt tart a VMSZ a választásokig (Fotó: Ótos András)
„A FELELŐSSÉG AZ ENYÉM”
250 név található a választási listájukon. Azzal vádolták és vádolják a VMSZ-t, hogy az értelmiségiek nem csatlakoznak a magyar párthoz. A tagsági listához újságíróként nem férek hozzá, de a jelöltek listáját átszámoltam, és foglalkozás, végzettség alapján számításaim szerint a 250 jelöltnek csaknem a 70 százaléka értelmiségi.
– Igen, ez egy soha be nem fejezhető hitvita. Vannak ugyanis becsontosodott meggyőződések. Az egyik ilyen becsontosodott meggyőződés az, hogy akinek pártpolitikai kötődése van, az nem lehet értelmiségi. Csak az lehet, akinek nincsen. Ez a társadalmi tagoltság a 90-es évekre vagy a pár évtizeddel ezelőtti évekre jellemző társadalmi betagozódás. Ezt már az élet felülírta. Így szervezni közösséget, a 90-es évek szabályai szerint, amelyek akkor legitimek és normálisak voltak, azt gondolom, nem lehet. 15 éve vagyok a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, és számtalanszor nekifutottam, hogy integráljuk a politikumot és a csúcsértelmiségieket. Mindig falba ütköztem, mert a csúcsértelmiség megmaradásának a párttól való távolság megtartása az egyik eleme. Ha közelebb jön, akkor elveszíti azt a fajta csúcsértelmiségi mivoltot, ami a párttól való távolságtartást jelenti. Ezért történt meg, hogy az előkészítő beszélgetés sorozatában mindig partnerek voltak, és utána, amikor elérkezett a találkozás pillanata, a legtöbbjük nem jött el, mert ha eljönne, akkor valamit mondani kellene, és ha valamit mond, akkor az kötelező érvényű lenne, legalább a saját véleménye szempontjából. A csúcsértelmiségnek van egy efféle kezdőkörbe való visszatérési gondolatmenete: elindítunk egy ötletet, végigvisszük az alternatívákat, és mielőtt a konklúziót levonjuk, azelőtt ugyanoda visszatérünk, ahonnan elindultunk. Ez biztosítja a folyamatos relevanciát, vagyis a relevanciának a folyamatos fenntartását. Nincsen nekem ezzel semmi bajom. Tisztelem meg becsülöm is őket, de azt gondolom, hogy ezek egymás mellett létező szférái a társadalmi létnek, és a közösségi lét mindezzel együtt teljes. Nem lehet egyiket a másik fölé helyezni, egyiket a másik által bekebelezni, kiszorítani. Odafigyelek arra, amit mondanak, amit írnak, a döntéseket meg saját magam hozom meg, mert a felelősség az enyém. Az értelmiségi létnek az egyik nagy gyönyöre, hogy soha semmiféle felelősséget nem von maga után. Ma ezt mondja, holnap amazt mondja, holnapután megint mást. A politikában nem így van. A politikában minimum a választás pillanatában eljön az igazság pillanata. A politikusoknak egy más mérce szerint kell a döntéseket meghozniuk, és más mérce szerint kell eljárniuk. A dolognak a lényegére visszatérve, a VMSZ-nek olyan 250-es listája van, amely reprezentatív, képzettségben, nemi összetételben, területi elosztásban, életkorban. És azt bizonyítja, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség egy megújult, modern, nemzetileg elkötelezett, az épeszűségre törekvő politikai erő.
VASÚT ÉS ÖRÖKSÉGVÉDELEM
Az ígéretek szerint már májusban megindul a közlekedés a Szabadka–Szeged vasútvonalon. Az, hogy ez a fejlesztés bekerült a szerbiai vasútfejlesztési stratégiába, a VMSZ érdeme. Miért volt fontos ez az Önök számára?
– A határon átívelő, fejlett, modern közlekedési infrastruktúrának köszönhetően a határ menti térségek megszűnnek a világ végének lenni. Megszűnnek perifériának lenni, és megszűnnek a perifériás létből származó fejlesztések elmaradásának az elszenvedői lenni. Ezért fontos. Ez amolyan politikusi, lélek nélküli indok. A valós indok az, hogy a kisebbségi politikának mindig arra kell törekednie, hogy visszahozza az értéket, ami az előrehaladást és a valamikori világnak a modern körülmények közötti újbóli felcsillantását tudja eredményezni. Vagy lehetővé tudja tenni az anyaországgal és az anyaországi térségekkel való együttműködés magasabb szintre emelését. Ez azt a lehetőséget is magában hordozza, hogy ebből a térségből nemcsak elmenni lehet, hanem ide visszatérni is lehessen, és jönni is lehessen. A kettő között az a különbség, hogy jönni azok fognak – és meggyőződésem, hogy jönni fognak –, akik eredetileg nem innen származnak. És akkor fognak visszajönni, akik innen származnak, amikor azt látják, hogy azok is ide jönnek, akik nem innen származnak. Ennek van egyfajta divatjellege, trendi jellege. Szerintem ennek a fejlesztésnek meg az összes többi határátjárási fejlesztésnek ez a logikája meg az igazi értelme. A lényeg, hogy fellendüljön ez a térség. Legalább ekkora vagy még nagyobb fontossága van a teherszállításnak is, amely az ipar szempontjából, a beruházás vonzásának szempontjából, a felsőoktatás, középszintű oktatás szempontjából is hihetetlenül fontos. Teljesen más perspektívát teremt ennek a közegnek, nemcsak az észak-vajdaságinak, hanem, mondjuk, a dél-alföldinek is és egyáltalán ennek az egy–másfél millió embert magába ölelő térségnek, ami a mi világunk. A cél, hogy a mi világunk jobb legyen, mint amilyen eddig volt. Hogyha ez meglesz, akkor tovább tudjuk vinni a vasút felújítását Baja irányába. Összekötjük a Tiszát a Dunával. Csodálatos dolog. Ezért van értelme ezzel foglalkozni. Azt látom, hogy a kampányban többek között ezek azok a dolgok, amelyek az embereket felvillanyozzák.
Emlékszem rá, milyen hatalmas csata folyt a szabadkai Gombkötő utcáért. Hatórás egymásnak feszülés után a VMSZ-nek sikerült megakadályoznia, hogy ott most munkagépek legyenek, és hatvan épületet lebontsanak. Ön ezt sikernek tartja?
– Hogyne. Ha végig kellene gondolnom, hogy az elmúlt 15 évnek melyek a legnagyobb politikai sikerei, akkor ez biztosan benne volna, hiszen ez a történet messze meghaladja Szabadka határait. Egészen biztos, hogy az első ötben benne volna a Szeged–Szabadka vasútvonal is. Ezek nagy léptékű történetek. Nagyon nagy lelkierő kell ahhoz, hogy egy csapatot talpra állítsunk, és eldöntsük, hogy márpedig most szembemegyünk! Ha akkor nem szállunk szembe, most nem tudnánk tükörbe nézni, akkor szembe kellene, hogy köpjük magunkat, mert olyasmit engedtünk meg, ami bűn. Lehet, hogy ezt mások másképpen látják, mert nincs meg a kötődésük a városhoz, és lehet, hogy igazságtalan is számonkérni tőlük. Van az embernek egy alapvető meggyőződése, szavahihetőségre való törekvése, és ha mi pár hónappal azon eseményt megelőzően a közép-európai városról és az épített örökség megőrzéséről beszéltünk, akkor nem tehettük meg, hogy amikor eljön a pillanat, akkor hallgatunk. Nagy szerencsénk volt, mert a szakmának az intézményes csúcsa mellénk állt. Ugyanazt gondolták, mint mi, ami, valljuk be, nagyon nagy elismerés. Azt mondta a Köztársasági Műemlékvédelmi Intézet, amit mi. Ha ez nem így lett volna, akkor elsöpörtek volna bennünket, így viszont sikerült ezt a folyamatot megállítani. Ami pedig igazán szép fordulata a történetnek, hogy pár nappal ezelőtt a Bíró Károly Alapítvány szervezésében erről nemzetközi konferenciát tartottunk. Ennek a konferenciának a tapasztalata bizonyítja, hogy univerzális kérdésről van szó. Mindenhol az a fajta aggódás, mérlegelés és útkeresés jellemzi ennek az ügynek a megoldását, ahogyan Szabadkán. Ez voltaképpen az identitás megőrzésének a gyakorlata, a modernitás kérdése, annak a kérdése, hogy mi az, amit meg kell őrizni, és hogyan lehet úgy megőrizni, hogy modern tartalom kerüljön bele. Hogyan lehet úgy megőrizni, hogy fönntartható legyen, és az embereket szolgálja. Erre nincsenek receptek. Viszont csak úgy lehet ezt megoldani, ha van nyitottság és van egy nagyon széles párbeszéd. Nálunk ezeket mindig izomból csinálták, mert az építési lobbi mindig erősebb volt, mint az épeszűségnek a lobbija. Az építési lobbi használta azokat az eszközöket, amelyekkel a szándékát életre tudta hívni. Most is megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy hol épülnek háromemeletes épületek, mondjuk, a Kertvárosban. Felhúznak egy kis utcában egy négyemeletes épületet, és az embereket mintha kalitkába zárnák. Sem parkolni nem lehet, nincs bolt, szinte megfulladnak egyik a másik hátán. Nagyon jó, hogy ezt a tavalyi tervet sikerült leállítani, mert ez azt bizonyítja, hogy mindez lehetséges, és hogy nincsenek előre lefutott történetek. Egy racionális elképzeléshez, kiálláshoz igenis lehet partnereket találni.
Pásztor István: Ennek az egész térségnek a lehetőségét, kifutását határozhatjuk meg az elkövetkező négy-öt évre (Fotó: Ótos András)
ARACS
Az aracsi romtemplom egyik fontos kapaszkodója a délvidéki magyarságnak. Hol tart az állagmegőrzése és környezetének rendezése?
– Borzasztóan elégedetlen vagyok azzal, ami most van. Azért vagyok elégedetlen, mert hatalmas energiákat fektettünk bele, ugyanakkor képtelenek vagyunk ezt a történetet a lekerekítettség fázisáig elvinni. Még mindig nem került aláírásra az a szerződés, amiben benne van a köztársasági kormány, a tartományi kormány és a Magyar Nemzeti Tanács. Azért nem, mert a köztársasági kormányban nem értik, hogy minek oda a villanyáram. Ezt nem azért mesélem el, mert bárkit is bántani szeretnék, vagy nevetségessé akarok tenni, hanem azért, mert ez a legjobb példája annak, hogy egy befejezéséhez közelítő vagy befejezett, nagy volumenű ügynek végül is mi mindenen kell keresztülmennie. Mert meg kell értetni például a kultuszminisztériummal, hogy a minisztériumnak a feladata kell, hogy legyen odavezetni a villanyáramot, mert látogatóközpontot meg minden egyéb mást nem lehet működtetni villanyáram nélkül. Hiába óvjuk meg a pusztatemplomot, hiába tárjuk fel, hiába térképezzük fel a körülötte lévő 70 hektárt. Mélységileg, amit most ott csinálnak, döbbenetes dolog, egészen tüneményes és fantasztikus. Másfél éve futom a köröket annak érdekében, hogy a villanyáram ügyet el tudjuk intézni. Kitartó fogok lenni. A kultuszminisztert még nem sikerült oda elvinnem, de a segédjét már igen. Azt remélem, hogy ennek a kormányzati ciklusnak az ideje alatt, ameddig még az új kormány nem áll föl, ezt a dolgot rendezni tudom, mert irtózom attól a gondolattól, hogy ezt az egész történetet újrakezdjük, és egy teljesen új embernek újra el kelljen mesélni, hogy mi az Aracs. Már annyiszor végigmeséltük.
LÁTHATÓVÁ VÁLT A VÁLLALKOZÓI RÉTEG
A VMSZ által kidolgozott gazdaságfejlesztési stratégiát az egész Kárpát-medencében példának tekintik. A több mint tizennégy és fél ezer támogatotton túl ennek a nemzetpolitikai eszköznek az egyik fontos eredménye, hogy a vállalkozói réteg láthatóvá vált.
– Igen, szervezetté vált, megteremtődött a színpad, ahol meg tudta mutatni magát. Ez a színpad pedig a Prosperitati által biztosított rendszer, ahova ki tudott futni, ahol ki tudta mondani, hogy ezt tudom, így akarom. Ez eddig nem létezett, és ezért vált ez talán most láthatóbbá, mert a megvalósított projektek és azoknak a felmutatása, megvalósítása egy adott pillanatban átfordítja a dolgot. Nem tudom, mikor van az a pillanat, de hogy mostanra megtörtént, az biztos. Van még egy dolog, ami nagyon fontos: a szemérmességnek a leküzdése. Mára nem kell senkit győzködni, hogy megmutatná-e, nyilatkozna-e róla, elmondaná-e… Már kialakult egyfajta nyitottság ezzel kapcsolatban. Nemcsak hogy nyitottság, hanem büszkeség is, és tartás, hogy bizony oda tartozunk. Olyan csodák vannak… és ez nem mindig az alkalmazottak számában mutatkozik meg, és a beruházás nagyságában mérhető, hanem az ötletben, az invencióban, az emberi tudásban. A közösségi szerveződésnek egy új, minőségi színe alakult ki az alkotóinak az egymásra találásával. Ezért fontos a mentorprogram, ezért fontos a generációkérdés. Az összes valahol összeért. Rengeteget nyertünk azzal, hogy beléptek a közösségi életbe. Odaállnak a sport mellé, az iskola, az óvoda mellé, odaállnak a kórház mellé, az egészségház mellé. Mindez egy másfajta közhangulatot teremt. Ezt nevezzük a vállalkozások társadalmi felelősségvállalásának. Azért alakulhatott így többek között, mert ezek az emberek megismerték egymást, barátkoznak egymással. Inspirálják egymást. Szerintem ez nagyon jó. A vállalkozók léteztek korábban is, de mi teremtettük meg azt a keretet, közeget, amelyben mindezek így megmutatkoztak. Sokukat mi ismertettünk meg egymással.
HÍDVERÉS
A VMSZ azt vállalta, hogy hidat épít a két ország, a két kormány között. Hol tart ez a hídverés, és mennyire tartja sikeresnek?
– Meggyőződésem, hogy ez a mindenkori kisebbségi pártnak az egyik alapvető feladata: az anyaország és a szülőföld közötti kapcsolatépítés. Ennél fontosabb nincs. Nem akartuk mi ezt a szerepet. A Jóisten úgy döntött, hogy ez a szerep jut nekünk. Ebből a pozícióból a mi elemi érdekünk, hogy az említett viszonyok jók legyenek. Az állapotot terheli az, amit mi nem tudunk megoldani. Ez az őrült nagy különbség köztünk meg mások között. Nekünk a többséggel jó a viszonyunk. Úgy gondolom, nagyobb bátorság kell a megállapodáshoz, mint a folyamatos szembemenéshez. Mi a nehezebb utat választjuk, és a hídverés azért vált realitássá, mert mi itt a többséggel többé-kevésbe kialakítottunk egy konszolidált viszonyt, és mindkét oldalon generátorként tudtunk megjelenni. Ez alapfeltétel. A másik alapfeltétel, hogy nemzetileg elkötelezett politikusok vannak, akik ezeket az országokat vezetik. Ezt nagyon fontosnak tartom. Ezek a kormányok ebből nem csinálnak tabut. Picit eltérve a modern európai gondolkodástól, miszerint a nacionalizmus ellen úgy lehet hatékonyan küzdeni, ha eltöröljük a nemzeteket, ezek a vezetők azt vallják, úgy lehet a nemzetek között normális viszonyt építeni, ha mindenki megőrzi a saját nemzeti identitását, és megadja a másiknak kijáró tiszteletet. Ez a koordináta-rendszer, plusz még a világ átalakulása, a térségi politika kihívásai, a két nép nagysága. Erről nem szoktunk beszélni, de Közép-Kelet-Európának a magyarok meg a szerbek történelmileg is, időtávlatban is, fizikai meghatározásban is két nagyon fontos nemzete. Ha megnézzük a magyarokat: hat-hét országban élnek most. Ha megnézzük a szerbeket, ugyancsak hat-hét országban élnek. Mindkét népnek több mint ezeréves az államisága. Mindkettőnek van tartása. A történelem során jött-ment itt mindenki, és ők mégis talpon maradtak. Azt gondolom, hogy ez az egymásra találás valahol a sors kezének a kiegyenesedését jelenti. Ebben nekünk van és volt fontos szerepünk. Megtaláltuk a saját szerepünket ebben, a két vezetőt én ismertettem meg egymással, én mutattam be őket egymásnak. Én vezettem föl a szerb delegációt Budapestre, ott találkoztak. Nagyon hosszú, lépésről lépésre történő építkezés volt. Ennek az eredményei mára már megkérdőjelezhetetlenek. A vasútról szoktunk beszélni, meg erről-arról, de összehasonlítva, elvonatkoztatva a tárgyaktól, végül is olyasmi történt a szerbek és a magyarok között, ami, mondjuk, a németek és a lengyelek között meg a németek és a franciák között: történelmi megbékélés. Ennek fontosságára a legnagyobb bizonyíték, hogy nem történt meg például a lengyelek és az oroszok vagy az ukránok és az oroszok között; és mivel nem történt meg, most látjuk, mi ennek a következménye. Mi ehhez hozzá tudunk járulni, ez egy nagy érték, amit fenn kell tartanunk. Ezért mondom, hogy az április 3-ai választáson az a fontos, hogy a magyarok erősek maradjanak, a politikai paletta nemzetileg elkötelezett része erős maradjon: ez a Fidesz–KDNP és a Vajdasági Magyar Szövetség. Másfelől rendkívül fontos, hogy a mostani szerb köztársasági elnök pozícióban maradjon. Ezért vállaltuk, hogy ő a mi jelöltünk is. Nemcsak támogatjuk, hanem formálisan is a mi jelöltünk. Mert ez az út, amit befutottunk – amiről végül is ez az egész beszélgetés szól –, elképzelhetetlen lett volna, ha az ő realitásmegítélése, politikai döntései részben köztársasági elnökként, részben a Szerb Haladó Párt elnökeként, részben kormányfőként nem ilyenek lettek volna. Ha nem ilyenek lettek volna, akkor sok minden, amiről most beszélünk, akár a Szeged–Szabadka, akár a Prosperitati, nem valósult volna meg. Ennek a politikának az alternatívája, amit látunk máshol itt a környékben, nem valósult meg, mert a többségi politika oldalán nem volt olyan szereplő, mint itt. Ezért fontos, hogy itt ő maradjon, hogy a magyarok a VMSZ-re szavazzanak, és rá adják a szavazatukat az elnökválasztáson.
ÜZENET
Soha még ilyen választási konstelláció nem volt. Nálunk elnökválasztás, parlamenti és néhol önkormányzati választás, az anyaországban országgyűlési választás ugyanazon a napon lesz. Mi az üzenete a választókhoz?
– Ez olyan nap, ami nemcsak a választások nagyszámúsága miatt, hanem a tét miatt is igazán különleges. A tét pedig az, hogy ennek a térségnek, amelynek a felemelkedésében érdekeltek vagyunk, az elkövetkező négy-öt évre a lehetőségét, kifutását most fogjuk meghatározni. Azt látom, hogy az emberek pontosan tudják, értik, hogy ez mit jelent. Nem kell semmit megmagyarázni. Arra szoktam a választókat kérni, és most is arra kérek mindenkit, hogy segítsen. Ne nekem. Nem elsősorban nekem kell, hanem egymásnak, magunknak segítsünk, hogy tudjunk haladni, hogy tekintélyünk, érdekérvényesítő erőnk, respektünk legyen. Ez teszi lehetővé, hogy előre tudjunk haladni. A magyarországi választással kapcsolatban nekünk nincsen dilemmánk, és nem is volt. Nekünk a partnerség szent és sérthetetlen. Ez vonatkozik az itteni és a magyarországi partnerségre is. Az elmúlt három ciklusban a Fideszen kívül ránk ajtót nem nyitott senki. Segíteni rajtuk kívül senki sem akart. Senki nem kérdezte meg, hogy vagyunk és mit csinálunk. Ők megkérdezték, meghallották, és nemcsak meghallották, hanem megpróbáltak annak érdekében tenni, hogy előrehaladjunk. Elemi érdekünk, hogy ezt folytatni tudjuk. Arról nem beszélve, hogy végül is az, amiről ez a beszélgetés szól, félúton levő építkezés, nincsen vége. Valamikor vége lehet, de most biztosan nem. Ha figyelembe vesszük azt a kondíciót, konstellációt, amiben most mi vagyunk, ami kialakult, bizakodhatunk, hogy a mostani szavazási arányok is olyanok lesznek, mint négy évvel ezelőtt. A vajdasági magyarok megteszik azt, amit megtehetnek, annak érdekében, hogy a Fidesz győzzön. Kevés szavazat híján, azt gondolom, mi biztosítani tudnánk, mondjuk, egy egyéni mandátumot a parlamentben.
