Az emberi történelem legnagyobb elvakultságának és beképzeltségének nyolcvanadik évfordulójához érkeztünk: 1941. június 22-én Hitler hadereje megtámadta a Szovjetuniót. Ránk pedig az a feladat hárul, hogy ennek kapcsán elgondolkodjunk az emberi történelem legnagyobb rejtélyén: hogyan lehettek emberek, akik az elvakultságnak és a beképzeltségnek erre a fokára jutottak, de főleg, hogyan voltak képesek ilyen őrültséghez megszerezni a sokaság támogatását, ami nemcsak arra sarkalja a tömegeket, hogy részt vegyenek az őrültségben, hanem még örömmel üdvözölték is.
Könnyű így utólag kimondani, hogy a náci rémuralom vezetői nem voltak normálisak. Hitler egy tehetségtelen ember volt, akinek nem sikerült leérettségiznie, nem vették fel az akadémiára, évekig nyomorogva és menhelyeken meghúzódva tengette életét. Keze, lába, feje reszketett, amikor dühbe gurult a földre vetette magát és rágta a szőnyeget. Közeli munkatársa, Göring több mint százkilós volt, festette a körmeit a kezén és a lábán. Mert ez nem a rejtély magyarázata, hanem éppen a lényege: hogyan szerezhettek az ilyen emberek ekkora hatalmat, hogyan tudták elfogadtatni a tömegekkel őrültségeiket.
Hegel és Beethoven népe hogyan fogadhatta el, hogy a német nép világuralomra hívatott. Mert már Hitler életében elkészült mauzóleuma ezzel a felirattal: „Az elkövetkező évezredek során az egész német földről – az Uraltól az Északi-tengerig, a Jeges-tengertől a Földközi-tengerig(!) – német emberek sorakoznak majd ehhez a szent helyhez”. Az már csak kisebb őrültség, hogy egy nép elfogadta, hogy a győzelem érdekében minden megengedett: „A győztest sohasem kérdezik meg: törvényesek voltak-e eszközei, nem az a fontos, hogy a jog mellettünk szól-e, a fontos kizárólag a győzelem” – mondta Hitler.
Az már csak következménye ezeknek az őrültségeknek, hogy Hitler komolyan elhitte: nagyon gyorsan legyőzi a Szovjetuniót. A hadseregben bűnnek számított, ha valaki szóvá tette: mi van a téli felszereléssel, merthogy a tél beálltáig már minden befejeződik. Hitler októberben már be is jelentette, hogy legyőzték a Szovjetuniót. Ezért a győzelmi mámor már lelohadhatott, amikor beköszöntött az orosz tél. (A rossz nyelvek szerint az orosz csak a mínusz 50 foktól fél, mert akkor befagy a vodka.)
A történészeknek még így is gondot okozott annak megfejtése, vajon hogyan, miért történt, hogy Hitler az Anglia elleni háborúról egyszer csak átállt a Szovjetunió elleni támadásra. A leglogikusabb magyarázat, hogy felismerte: a szigetország legyőzése hosszú időbe telhet, ráadásul nem is biztos, hogy az angol hadiflotta nem akadályozhatja meg a partraszállást. Neki viszont gyors sikerek kellettek, hogy a német tankok meg se álljanak. Azt hitte, a Szovjetunió megtámadása egy ilyen újabb sikert hoz.
Némely történészek szerint ebben a döntésében szerepet játszott Winston Churchill brit miniszterelnök mesterkedése is. Szerintük azért húzta-halasztotta a tárgyalásokat az Angliába érkezett Rudolf Hesszel, hogy Hitlert meggyőzze: nyugodtan megtámadhatja a Szovjetuniót, nem kell félnie attól, hogy Anglia a helyzetet kihasználva megtámadja Németországot. Nem lehet témánk a találgatás. Biztos igazság viszont, hogy nemcsak Churchill látta örömmel a Szovjetunió megtámadását, hanem az angolszász szövetség a már 1942-re megígért partraszállást addig halogatta (1944-ig), amíg világossá nem vált, hogy a szovjet csapatok nem állnak meg Berlinig és esetleg még nagyobb területet foglalnak el Nyugat-Európából.
Mindenesetre az orosz tél szétzúzta a német támadást. Utána jött Sztálingrád, egy 90 ezer fős német hadsereg foglyul ejtésével, majd a kurszki csata (1943-ban), ahol a német haderő fő erőssége, a tank szenvedett vereséget. Ettől kezdve már csak olyan „sikerei” voltak, mint az, hogy az ellenségnek nagy veszteséget okozva „sikerült” rövidíteni a fontvonalat, vagy az, hogy „észrevétlenül” vonultak vissza. Az igazság viszont az, hogy még be sem fejezték a lövészárok építését már kezdhették elölről húsz kilométerrel hátrébb. A szovjet csapatok 1942/1943 telén csaknem 480 ezer négyzetkilométernyi (kb. hat Szerbiányi) területet szabadítottak fel.
Hitler számára nem maradt más hátra, mint hogy 1943 novemberében hálát adjon az Istennek, mert Németország határain kívül kell harcolniuk. De nemsokára ez sem volt igaz, akkor pedig már csak azt ismételgethette: „A szovjet csapatok támadása meggyengült, bízom benne, hogy még az év vége előtt kezdjük visszanyerni a kezdeményezést”. A legelképesztőbb az egészben, hogy ezt sokan még el is hitték neki. A Magyarországon időközben hatalomra került Szálasi Ferenc elment Hitlerhez megkérni, hogy jelöljék ki végre azt a védvonalat, ahol megállítják az oroszokat, mert neki elfogy az országa. Hitler még a berlini bunkerba szorulva is bízott a fordulatban. Munkatársai pedig azt latolgatták, hogy Hitler nélkül különbékét köthetnek-e a nyugati hatalmakkal, s akkor közösen forduljanak a Szovjetunió ellen. Göring még Hitler életében – abban a hitben, hogy Berlinben úgy is odaveszett – fel is kínálta ezt a különbékét. Történészek szerint a Hitlerrel Berlinbe szorult Goebbels és Bormann tudatosan az öngyilkosság felé terelték a vezérüket, abban a reményben, hogy nélküle összehozhatják a különbékét.
Számunkra pedig 1941. június 22-e örök figyelmeztetés marad, hogy már önmagában is veszélyes, ha egy hatalom birtokosai mindenhatónak képzelik magukat. De a legveszélyesebb az, ha – valamilyen nehezen megmagyarázható mechanizmus folytán – tömegek kerülnek őrült eszmék hatása alá, és ha sokan lesznek azok, akik nyilvánvaló őrültséggel is megtéveszthetők.
