Biztosan vannak, akik szívesen gondolnak vissza a régi, szép hidegháborús időkre. Talán még vissza is sírják. Mert az akkori világban nagyobb volt a rend, a biztonság.
Nem kellett ide-oda kapkodni a fejünket, mert nem csupán a világ különböző pontjain lángolnak fel a migránsok millióit „termelő” háborúk, hatalmasodik el a káosz. Sokszor már ott tartunk, hogy bármelyik incidensből lehet olyan válság, amely még az atomháború rémét is felidézi. És nem látunk tényleges erőfeszítést, hogy véget vessenek ennek az áldatlan állapotnak, adjanak a világnak valami biztosítékot, hogy nem kell a legrosszabbtól félnünk, és végre megkezdődik a migránsok visszatelepítése, a romok eltakarítása és az újjáépítés.
Bezzeg a régi, szép hidegháborús időkben rend volt. A szembenálló két tömb nemcsak arról gondoskodott, hogy ne legyen katonai összecsapás közöttük, s rakoncátlan országok se legyenek, amelyek megzavarják az összhangot, hanem erőfeszítéseiket arra is összpontosították, hogy betiltsák a nukleáris kísérleteket, elejét vegyék az atombomba terjedésének, csökkentsék a tömegpusztító fegyverek számát, és módot keressenek még annak megakadályozására is, hogy valami véletlen incidens vagy hiba folytán kitörjön a nukleáris háború.
Még emlékszünk rá, hogy 1956-ra már felállt a két tábor és világossá vált, hogy ki gondoskodik a rendről házon belül. A szovjet tankok elfojtották a táborból kilépni akaró magyarok lázadását. Méghozzá amerikai jóváhagyással, mert ők sem idegenkedtek a beavatkozástól Latin-Amerikában. És az Egyesült Államok a Szuezi-csatorna övezetéből visszaparancsolta Nagy-Britanniát meg Franciaországot, amelyek azt hitték, hogy még mindig nagyhatalomként viselkedhetnek. Utána pedig jöttek a nagy horderejű nemzetközi egyezmények, elkészült a „forró drót” (Moszkva és Washington között), a „főnökök” gyakran találkoztak stb.
Mára nagyot változott a világ. Nem a nagy személyiségek tűntek el, nem azok, akik nem politikusok, hanem államférfiak voltak. Ma is vannak államférfiak (Vlagyimir Putyin, Emmanuel Macron, Angela Merkel, Orbán Viktor, Recep Tayyip Erdoğan és mások), akik nemcsak országukban teremtenek új helyzetet, hanem a világpolitikára is rányomják bélyegüket. És a „rendcsinálás” mechanizmusánál is próbálják helyettesíteni az egykori csúcstalálkozókat. Nagyobb és fontosabb szerepet kapott az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT), megjelentek a „hatok” (a BT öt állandó tagja és Németország), az „ötök” (ugyanazok, mint a „hatok”, csak Kína nélkül), s az EU is jogot formál arra, hogy ő tartsa fenn a rendet Európában, de beleszól a világ dolgaiba is.
Ettől függetlenül a változás szemmel látható. Elsősorban eltűntek a tömbök. Megmaradt ugyan az érdekövezetekben gondolkodás egy (talán enyhébb) formája. Az Egyesült Államok még mindig az első számú nagyhatalom és a világpolitika alapvető formálója. De már megélte, hogy szövetségesei nem követik példáját, amikor visszaállítja a szankciókat Irán ellen. Sőt amikor a G7 csúcsértekezletén szembekerül a másik hat taggal, amelyek azon gondolkodnak, hogy nélküle kell megteremteni a G6-ot, hogy maradjon valami a világ történéseinek befolyásolására.
Oroszország még mindig féltékenyen őrzi érdekövezetét. Sértésnek veszi, ha rakétaelhárító rendszereket telepítenek a közelébe. Mindenáron meg akarja akadályozni, hogy a NATO még közelebb kerüljön a határaihoz. Habozás nélkül bekebelezi a Krímet, belép a szíriai háborúba, ha külföldi támaszpontjai kerülnek veszélybe. De hatása a világra még árnyéka sem lehet a Szovjetunió hatásának. (Ebbe beleépült egy másik társadalmi rendszer és másik ideológia hatása is. Oroszország viszont ma ebben nem különbözik a világ többi részétől. A demokráciát számon kérni tőle pedig nevetséges mindaddig, amíg a jóval kevésbé demokratikus Szaúd-Arábia esetében ezt nem teszik meg.)
Így marad a nosztalgia, a vágy egy biztonságosabb világ után. És az óhaj, hogy az emberiség találja meg végül azt a mechanizmust, amely lehetővé teszi a problémák és viszályok békés rendezését. Kizárja, hogy az emberek gyilkolják egymást, mert leggyakrabban piszkos érdekből és önző módon egymásnak ugratták őket. Szakítva azzal az átokkal, amelyet a Biblia úgy fogalmaz meg, hogy már a harmadik ember testvérgyilkos lett.
Ilyen helyzetben érdekes újdonság, hogy Donald Trump amerikai elnök felfedezte a Putyinnal való találkozó varázsát. Ezzel magyarázható, hogy kezdetben úgy nyilatkozva: „lehet, hogy az hozhat valami jót”, voltak vele kapcsolatban kételyei. Az volt a benyomás, hogy ezt a találkozót nem tartja fontosabbnak, mint a megbeszélését Kim Dzsong Un észak-koreai vezetővel. Végül az eredményt mégis a következőképpen foglalta össze: „Oroszországgal kijönni nem rossz, hanem jó dolog.” Mert kettőjük felelőssége a legnagyobb, hisz ők birtokolják a világ atomfegyvereinek csaknem 90 százalékát. Vannak közös feladataik, mint amilyen a terrorizmus elleni harc is. És Putyin áll legközelebb ahhoz, hogy egyenrangú félként részt vegyen a világ ügyeinek rendezésében, sőt segítségére legyen Trumpnak olyan gondok átruházásában, amelyeket ő már nem hajlandó vállalni.
Így lehet valami abban a megállapításban, amely szerint „az eltérő vélemények ellenére a csúcstalálkozó egy új világrend kialakulását vetítette előre”. De biztos, hogy ez a rend nem a hidegháború biztonságosabb világát hozza vissza. Már azért sem, mert Oroszország nem a Szovjetunió, hisz koránt sincs akkora befolyása. Persze az USA sem a régi. Ma már nem tudja olyan eréllyel rákényszeríteni akaratát a szövetségeseire sem, mint régen. És főként: a világban beköszöntött a középhatalmak korszaka.
