A világ újságírói egyetértenek abban, hogy új világrend van kialakulóban. Csak éppen másképp látják ezt az új világrendet. Egy részük abban fedezi fel, hogy „hanyatlik a második világháború után létrejött amerikai illetve európai hagyományokra és demokratikus jogrendszerre épített” világrend. Mások csak abban, hogy Kína átveszi a vezetőszerepet, először a gazdaságban, majd a világpolitikában is. Mert Kína már most a világ legnagyobb acél-, alumínium- és számos használati cikk piacát uralja, a legnagyobb energia-termelő és fogyasztó, egymaga a világ gazdasági fejlődésének egyharmadát jelenti. „Kína már ma a jelenleginél jóval nagyobb katonai jelenlétet tudna produkálni”.
E két modellel szemben mi az új világrend jellegzetességének egy furcsa és ellentmondásos helyzet kialakulását tartjuk. Az ellentmondás egyik pólusa, hogy Oroszországgal szemben már felállt a csatarend, amerikai parancsnokság alatt felsorakoztak azok, akik veszélyt látnak Oroszországban, szükségesnek tartják a szervezkedést, sőt fegyverkezést ellene, nemcsak szankciókat foganatosítanak ellene, hanem egyenesen ellenséget látnak benne. (Putyin orosz elnök már az év áprilisában kijelentette: „egyre rosszabb az orosz–amerikai viszony”.) A másik pólust pedig azok képviselik, akik mind hangosabban berzenkednek a felsorakozás ellen és lehetőséget keresnek az Oroszországgal való együttműködésre.
Az igazság az, hogy Oroszország nem a Szovjetunió, amely ténylegesen egy másik társadalmat, sőt másik világot állított szembe az európai–amerikai társadalommal, világgal. Oroszország nemcsak erre nem képes, de még csak nem is valami jelentős hatalom, fontos világpolitikai tényező. A világ fegyverkereskedelmében csak hatodik. Annyi katonája van mint Japánnak és akkora gazdasági erőt képvisel, mint Spanyolország.
Egy kilövősilóból – Szarmat rakétával indított – Avangard indul útjára (Fotó: RDMPS via AP/Beta)
Igen ám, de Oroszország képes arra, hogy lelőjön egy 10 ezer kilométerre lévő szunyogot. Birtokában van ugyanis a hirhedt Avangard nevű rakéta, amely a világon egyedül érdemli meg ezt a hosszú minősítést: „hiperszonikus, szárnyas siklóblokkal felszerelt rakétarendszer”. De birtokában van még három csodafegyver: a Szarmat rakéta meg a Kinzsal és Pereszvet rakétarendszer, amelyek közül az egyik azzal tett szert világhíre, hogy a világnak az a rakétája, amely a legtöbb atomtöltetet hordozza.
Egy ilyen Oroszországot már lehet veszélynek és vetélytársnak kikiáltani, amely ellen már lehet fegyverkezni. Tehát ürügy lehet arra, hogy indokolni lehessen azt, hogy a fegyverkezéssel és a katonai kiadások növelésével legyenek úrrá a még 2008 kirobbant és magát olyan makacsul tartó gazdasági válság felett. Mint ahogyan a világ hasonlóan fegyverkezéssel küzdötte le az 1929-ben kirobbant és magát szintén olyan makacssággal tartó válságot. Márpedig hogyan lehetne barát az aki ellen fegyverkezünk.
Különösen ha maga Oroszország is mindent megtesz, hogy ellenségnek érezhessék. Még mindig a Szovjetunió utódjának képzeli magát. Olyan utódnak, amelynek épp oly joga van küzdeni az ellen, hogy „ellenségei” mind közelebb kerüljenek határaihoz, épp oly joga van keresni a szövetségeket, befolyásolni a világ történéseit, őrizni külföldön lévő támaszpontjait, mint a Szovjetuniónak.
És az ellenséggé válás folyamatát azzal kerekítette ki, hogy Ukrajnától elvette Krímet. Mert a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése belefért a helsinki csúcsértekezletnek abba a határozatába, hogy az országhatárok sérthetetlenek, mert az országhatárok változatlanok maradtak. Krímet viszont Ukrajnától vették el.
Amikor azonban az ellenség-gyártással a fegyverkezést ilyen szépen megindokolták, már érvényesülhet a hidegháborúnak az a kelléke, hogy mindenáron meg kell akadályozni, hogy a két fegyverkezéssel egymás ellen felállt tábor között ellenségeskedés robbanjon ki, a versengés valós fegyveres összecsapássá nője ki magát. Még emlékszünk rá, hogy a hidegháború idején fő gondjuk annak elkerülése volt, hogy véletlenül háború törjön ki. Most is megtörtént, hogy fegyverkeznek egymás ellen, de az USA Szíriát egyszerűen odaadta Oroszországnak. Sőt az USA szankciókat léptet életbe az Északi Áramlat 2 vagy a Török Áramlat gázvezeték miatt, de Trump javasolja, hogy Oroszországot vegyék vissza a G8 csoportba.
Az új világrendnek fontos része azonban az is, hogy megtörténik az, ami a Szovjetunió idején elképzelhetetlen volt. Mind erősebb az ellenállás az Oroszország elleni felsorakoztatással szemben. Nemcsak az amerikai ellenállással dacolva csendben megépült az Északi Áramlat 2 gázvezeték, hanem erősödik az Oroszország elleni szankciók elvetésének, a vele való együttműködésnek az irányzata is. Ennek az irányzatnak leghatározottabb képviselője Emmanuel Macron francia elnök. És nincs egyedül.
(Csak mellékesen mondjuk el, hogy Macron képviseli a leghatározottabban azt az irányzatot, amely szerint az EU-t gazdasági ereje feljogosítaná, hogy a világpolitikában is nagyobb szerepet játszon. Az unió ugyanis a világgazdaság 23,64 százalékát képviseli, az USA 22,27, Kína 13,3, Oroszország 2,09 százalékával szemben. Csak tudnia kellene egységesebben fellépni.)
Az új világrendnek azonban vannak még ennél is jellemzőbb résztvevői. Az egyik Észak-Korea, amely tovább kísérletezik rakétáival, annak ellenére, hogy Trump amerikai elnök többször találkozott Kim Dzsong Unnal, mint a világ bármelyik másik politikusával. Másik Törökország, amely NATO-tagsága ellenére nemcsak orosz rakétaelhárító rendszert vásárolt, hanem Szíriában, újabban már Líbiában is szembe kerül az amerikai politikával.
