A romániai kormánypártok választási ígéreteikből – ma már látszik – szinte semmit sem tudnak teljesíteni. A gazdaság továbbra is csak lassú ütemben növekszik, az államkassza hiányát pedig csak újabb és újabb adókkal, illetékekkel lehet mérsékelni. Hogy miért van ez így, erről kellene vitát nyitni, ám akkor kiderülne, hogy több mint két évtizede az egymást váltó kormányoknak fogalmuk sincs, hogyan lehetne kikecmeregni az elhúzódó válságból. Ezért dobja oda a sajtónak, az ellenzéknek – mint egy gumicsontot – a regionalizáció kérdését a kormány. Hadd rágódjon rajta. És rágódunk is!
Az erdélyi magyarság számára a legfontosabb témává avanzsált az ország új területi felosztása. A kérdés megkerülhetetlenné vált politikai, üzleti, baráti, családi körökben is. Éles vitákat vált ki, és nagyméretű tiltakozó akciókat hív elő. Jó lenne viszont, ha nem érzelmi alapon közelítenénk meg a dilemmát: mi is lenne jó az erdélyi magyarságnak?
Ehhez azonban szükségünk lenne néhány támpontra. Például arra, hogy lesz-e pénzügyi önállósága a régióknak? Ha nem, akkor fölösleges minden izgalom, mert köztudott, hogy csak a kenguru tud ugrálni üres erszénnyel. Akkor az új régiók ellenére továbbra is minden Bukarestben dől el vagy amint a tapasztalat mutatja, Bukarestben dől be.
Kérdés az is, ki fogja majd megszabni a régiók gazdaságpolitikáját? Ki irányít? Lesz egy regionális kiskirály? Erre utal a romániai kiskirályok, román megnevezésük szerint a helyi bárók igyekezete, hogy legalább egy kis régiócskát szerezzenek be maguknak. Lesznek regionális miniparlamentek, vagy a régiók működését és szabad választási lehetőségeit behatárolja egy, a mai megyei prefektusi hatáskörrel rendelkező kormánymegbízott? Minderről nem beszél a kormányzó koalíció. Enélkül pedig sem rajongani, sem tiltakozni nem érdemes a régiósítás miatt vagy ellen. Az ezekre a kérdésekre adott válaszok döntik el azt is, hogy hogyan viszonyuljunk Victor Ponta miniszterelnök javaslatához, hogy a három székelyföldi megye – Maros, Hargita és Kovászna – Brassó megyével alkosson közös fejlesztési régiót.
Annyit megkockáztathatok, hogy talán elsietett a két székely megye vezető magyar vezetőinek, politikai guruinak a reakciója, akik elfogadhatatlannak tartják ezt a felosztást is, mert úgy látják, emiatt a magyarok kiszorulnak a regionális döntéshozatalból, ráadásul szembe kellene nézniük egy erős regionális központ, Brassó konkurenciájával.
Ám Brassó – akár egy régióban van a Székelyfölddel, akár nincs – vonzóbb, és az is lesz a befektetők számára, mint peremvidéke. Az erőforrás elszívás akkor is működik, ha külön régióba kerül a Székelyföld. Ám meglehet, hogy az európai tapasztalatokból eddig is sokat tanuló Brassó sikeresen vezényelne le egy átfogó regionális fejlesztést. Presztízsnek tartaná, hogy a teljes régió infrastruktúráját, ipari–kereskedelmi–turisztikai potenciálját növelje.
Amennyiben a régiók fölött egy-egy helyi kiskirály basáskodna – egy régiós prefektus – a brassói talán kevésbé lenne gyanakvó a magyarok iránt, mint például a marosvásárhelyi. Erre utal, hogy Brassóban a polgármester és a megyei elnök rendszeresen részt vesz a magyar közösség ünnepein, a marosvásárhelyi polgármester pedig rendszeresen keresztbe tesz azoknak. Mert Brassó újra interkulturális közösségé alakul lassan, zajlik a visszaszászosítás is. Marosvásárhely pedig frontvárossá süllyedt ismét. Hol lenne pártatlanabb és empátiát mutatóbb a döntéshozatal ügyünkben? Érdemes megfontolni!
Ami a magyarság erejét illeti: az összetartó harminc-harmincöt százalék megkerülhetetlen politikai tényező a világ minden táján, s még inkább ott, ahol a választók politikai opciója megoszlik.
És még egy megvitatandó tény! A Brakovharma régió valójában Dél-Tirol szerű képződmény lenne. Olyasmi, amiért annyit kiabált az erdélyi magyar. Nem kell nekünk, amikor végre lehetne? A kérdésben végül a politikusok döntenek a népet (meg)vezetve. Önös érdekeik szerint.
