Mindig, amikor éppen országhatárra lépek, kissé elfog a nyugtalanság. Ez már csak azért sem alaptalan, mert egyrészt relatíve keveset járok külföldre, másrészt pedig a kilencvenes években rengeteg idevágó történetet hallottam, amelyeknek hangulatáról, gondolom, nem kell részletes leírásokba bocsátkoznom a kedves Olvasónak.
A belépő, immáron hitelesített úti okmány (Fotók: Ótos András)
Ezért némi rossz előérzettel hagytam el a záhonyi határátkelőt Magyarországon, amely Ukrajnába vezet. A két országot elválasztó híd ukrán felén rögtön két állig felfegyverkezett katona irányította a forgalmat. Gyorsan felfrissítettem azt négy mondatból és 14 szóból álló ruszin nyelvtudásomat (mert ugye Ukrajnában így is beszélnek), nehogy komolyabb vallatás kezdődjön és én csődöt mondjak.
A kétméteres, puskás „hadiszekrény” gyorsan ráfirkantott valamit egy papírfecnire, és átadta azt a volán mögött ülő kollégámnak. Végül kiderült, hogy ez egy komoly okmány volt, annak ellenére, hogy a marcona katona olyan hányja-veti módon töltötte ki.
Ezután egy bő fél órás sorban állás következett. Mindenki a szerb–ukrán–magyar nyelv útvesztőjében próbált némi összefüggést keresni, hangosan, amely egy kicsit enyhítette az amúgy puskaporos légkört.
Odaértünk az ukrán őrbódé elé, útlevél ki, mély lélegzet be.
Itt is meglehetősen simulékonyan ment minden, pár erőltetett mosoly kíséretében, egészen addig, ameddig az őrnek nem akadt meg a szeme a „Press” kifejezésen. Mint minden valamirevaló hatósági, elkomorodott, amikor tudatosult benne, hogy újságírók vagyunk.
Szűkszavú, rövid, ukrán nyelven intézett kérdéseire szláv-eszperantó szóörvények feleltek, amelyeket nem én intéztem, mert addigra már hanyatlani kezdett bennem mindenféle nyelvérzék.
Végül átjutottunk ezen a ponton is, kikötötték viszont: Egyelőre nem mehetünk tovább, álljunk félre!
Gondoltam, rutinellenőrzésről lesz szó, egészen addig, ameddig egy meglehetősen termetes, kék szemű, szőke ciklon meg nem jelent előttem, talpig terepszínben és fegyverben. Egy rövid kérdést intézett hozzám ukránul. Aznap már sokadszorra hagyott cserben a ruszin nyelvtudásom, azért angolul próbáltam nyitni. Próba szerencse, ez mondjuk Amerikában éppen bejött – gondoltam.
A Renata névre hallgató nőtiszt hűvös szemén láttam (egyébként több csillag volt a vállán, mint amennyiből a Nagymedve áll), hogy nem győzte meg az ízes amerikai kiejtésem, de szerencsére, mielőtt bármilyen komolyabb diskurzusba kezdtünk volna, csörögni kezdett a telefonja, a kollégáim pedig megjelentek.
Pár percnyi tétlenség után a fiatal Renata felénk fordult:
– Zárják be a kocsit, jöjjenek utánam!
Szerény személyem akkor győződött meg arról, hogy hősi halált fogok halni az ukrán szabadságért, mivel a határőrök el fognak bennünket tüntetni, mert gyanítják, hogy az orosz szakadárok ügyét szentként kezeljük.
Akkor vettem észre azt is, hogy lóg az eső lába, a komor, sötét felhők és az enyhe északkeleti szél is végig azt próbálta nekem megsúgni: Ez bizony nehéz szülés lesz.
Mit mondjak, a tapasztaltabb kollégák hozzám intézett „nyugtató” kommentárjai sem segítettek abban, hogy lecsillapodjak („Készülj fel, ennek nem lesz jó vége.” „Most szedd össze magad!” „Öcsém, vége.”).
A szívélyes meghívást követő kétórás kérdezz-felelek játékban nem vettem részt (kollégámat vallatták). Hármasban a hatalmas épület egyik előcsarnokában vártunk (két bőrfotel, egy kis asztal, a falon néhány kép a dicsőséges, munkáját tisztességesen végző határőrségről, akik szélben és fagyban egyaránt őrszemet állnak).
A csarnok egyik végében egy kis szobában folyt a kihallgatás. Először csak nehezen érthető kérdések és rögtönzött, szláv-eszperantó válaszok egymásutánját hallgattuk, közben a kinn maradt kollégák engem azzal ugrattak, hogy nincs mese, a fogunk márpedig ukrán földön fogjuk hagyni. Hogy tetézzék a dolgokat, részletesen feltárták előttem a kilencvenes évekbeli háborús riportokat, amelyekben tényleg sok esetben pokoli helyzeteket kellett ép bőrrel megúszni.
Egyszer csak elmasírozott előttünk egy alacsony nő, terepszínben, válláról pedig egy akkora puska lógott, hogy csövét csak a szentlélek jó szándéka gátolta meg abban, hogy ne karcolja fel az egész padlót. A nő egy-egy hosszú pillantást vetett ránk, amelyben a kíváncsiság és a megvetés 60:40 százalékos arányban keveredett (mint a bolti kerítésszaggató pálinkák alkohol- és „bármimás-tartalma”).
Akkor még nem tudtuk, hogy Nyemcov meggyilkolásával a nemzetközi helyzet fokozódott, ezért én tudatlanul megkönnyebbültem, amikor nevetés szűrődött ki a kisszobából, miután kollégánk (fegyveres kíséretben) behozott néhány újságot az elhárító tiszteknek, akik között már ott álldogáltak-üldögéltek a civilbe öltöztetett, katonai főmuftik is.
Helyzetkép az Ukrajna és Magyarország közötti senkiföldjéről
Útközben megjelent egy magyar ajkú kiskatona is, akire a „kis” jelző már csak azért sem illett igazán, mert akkora volt, mint egy valamirevaló telefontrafó. Mint később kiderült, ő is fontos szerepet játszott sorsunk alakulásában, hiszen mint katonai hadi tolmács volt jelent a rögtönzött eseményen. Mint később kiderült, politikailag korrekt módon fordított, tehát csak olyan dolgokat mondott el (amikor éppen magyarul érkezett a válasz), amiért nem pofoztak volna fel bennünket.
Amikor Léphaft kollégánk és egyben lapunk karikaturistája felajánlotta az egyik ilyen főgórénak, hogy készít róla egy portét, akkor kissé destabilizálódtak az erőviszonyok. A hangulat is ekkor kezdett enyhülni. Ez a jelenség csak tovább fokozódott, mikor kiderült, hogy az éppen szakácskönyvet lapozgató Renata nem tud főzni. Miután ez kiderült, rögtön rá is cáfolt azokra a szakértői megállapításokra, hogy így nehéz lesz neki férjhez menni, méghozzá azzal, hogy elővillantotta az ujján a gyűrűt.
A szívünkbe zártuk a hideg kék szemű Renatát, aki röpke két órával ezelőtt még távolságtartó volt, most pedig néha egy-egy mosolyt is el mert engedni, miközben visszakísért bennünket a kocsihoz.
Igaz, nem volt olyan barátságos, mint az a fekete stewardess, aki majdnem belém botlott, amikor meggondolatlanul megálltam elmélázni a Newark Nemzetközi Reptéren. A légikisasszony a vállamra tette a kezét, egy nagyot mosolygott és kikerült.
Valószínűleg azért találta derűsnek a helyzetet, mert egy jól hallható (profán) angol kifejezéssel adtam hangot csodálkozásomnak...
Mire a végre az ungvári forgatagban megérkeztünk a célállomáshoz, az ukrán titkosszolgálat már személyesen tájékoztatta vendéglátóinkat arról, hogy megérkeztünk, így nem számolhattunk be másról, csak arról, hogy az ukrán határon elszenvedni egy kihallgatást csupa móka és kacagás.
