Nincs is jobb dolog annál, mint amikor az ezer bajjal küszködő ember azt látja, hogy mások élete sem fenékig tejfel. Kevésbé agresszívekből ilyenkor az együttérzés tör elő, de természetesen nem ritka az a jelenség sem, amelyet a magyar a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” szólással tud a legszemléletesebben kifejezni.
Kevés olyan átlagpolgár akad tehát manapság, akinek legalább egy gúnyos félmosoly nem jelenik meg a szája szögletében hallván a hírt, miszerint a pénzügyminiszter a válságra hivatkozva megtiltotta, hogy az APEH, valamint a Vám- és Pénzügyőrség munkatársai évközi jutalmakat kaphassanak. A tárca közölte: igaz ugyan, hogy az ellenőrök jól dolgoznak, hajtanak be mindent, amit csak lehet és kell, de hát krízis van, ez érződik az adó- és járulékbevételek begyűjtésében is, így nincs, nem lesz prémium, jónapot. A mosoly még határozottabban kirajzolódik a szájszegletben annak hallatán, hogy az APEH szakszervezeti tanácsa már sztrájkot is kilátásba helyezett a prémiumrendszer eltörlése esetére. Juhéééé, kevesebb lesz az ellenőrzés, ha a revizorok nem melóznak, kevesebb lesz a kiszabott büntetés, nem kapnak olyan sokan inkasszót, állambácsi megszívja, nincs is ennél felemelőbb érzés, halleluja.
Mert hát ilyenek vagyunk mi, átlagpolgárok, ha már nekünk rossz a tengernyi adó meg járulék miatt, legalább annak is legyen rossz, aki bevasalja rajtunk. Persze, lehet ilyenkor elmélkedni azon, hogy szegény ellenőr csak azt teszi, amire a törvény kötelezi, nem a személyes rosszindulat hajtja, de valljuk be, nem ez az első reakciónk. Mint ahogy a tavalyi Sziget Fesztiválon sem az empátia volt az első érzés, amit felfedeztünk magunkban, amikor megláttuk az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal sátrát. Hiába, olyan ez a faj, hogy nem szeret adózni, főleg sokat adózni nem szeret, ezért nem is lett agyonmosott az I Love APEH feliratú, amúgy igen minőséges trikó, melyet az említett sátorban osztogattak.
A héten tapasztalható nagy forróság melegíthette fel az UD Zrt-ügyet is: a tavaly szeptemberben kirobbant botrány kései hozadéka, hogy lemondott tisztségéről Laborc Sándor, a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője. Nincs országa ennek a földnek, ahol a legfőbb titkosrendőr lemondása olyan nyilvánosságot kapna, mint Magyarországon – igaz, olyan is kevés, ahol egy ilyen posztot betöltő személy ennyire ismert lenne. Az meg egyenesen tragikomikussá teszi az esetet, hogy nyilvánosan lehet ötletelni a lemondás valódi okáról, hogy gyanúsított lesz-e az egykori vezető, aki lépésével a menesztését akarta megelőzni, vagy pazarul dolgozott, a kormány nagy elégedettségére, csak éppen tele lett a hócipője… A Fidesz mindenesetre kénytelen lesz újra eljárni a parlament nemzetbiztonsági bizottsága üléseire; a párt ugyanis azt mondta, addig nem vesz részt az összejöveteleken, amíg Laborc az NBH vezetője. Szeptembertől már nem az, vissza lehet térni a munkához…
És hogy még egy ékes példáját adjuk annak, mennyire nincs messze a magyar főváros Vajdaságtól, megemlítjük a VI. kerület ügyét, ahol a helyi önkormányzat úgy döntött: szeptembertől kezdődően minden szórakozóhelynek jogában áll 22 órakor bezárni. Merthogy sok a vendéglő, kocsma, terasz és egyéb vendéglátó-ipari egység, s az ezekből szüremlő/áradó zaj zavarja a lakókat. A lakó aludni akar este tízkor. Hogy akkor miért költözött éppen abba a kerületbe, amelynek egyes részeit pesti Broadwayként is szokás emlegetni? Mond(hat)ja erre a lakó: előbb élt ott, mint ahogy a sarki kávézó kinyitott. Hát, kérem, a vonatkozó negyed már a 20. század elején is Budapest éjszakai életének egyik központja volt – igaz, akkor még nem voltak olyan teljesítményű hangfalak, mint manapság. Mégis: ha valaki elvárja, hogy az önkormányzat mindenféle infrastrukturális szolgáltatást magas színvonalon nyújtson neki, ha szeret belvárosban lakni jó közlekedéssel, ahol ráadásul minden „helyben van”, akkor ne lepődjön meg azon, ha az éjszakák nem olyan csendesek, mint a Hortobágyon. Hogy az ide összpontosuló turizmusból és a szórakoztatásból visszafolyó bevételeknek köszönhetően néz ki olyan szépen a környék, azt az aludni vágyó nem igazán veszi figyelembe. Pedig a képlet egyszerű: sok szórakozó nagyobb bevételt eredményez az önkormányzat(ok)nak a kocsmák által fizetett helyi adók révén, amiből újabb utcákat lehet felújítani, jobb infrastruktúrát lehet építeni, ami viszont kényelmesebbé teszi az életet. És nem mellesleg: emeli az ingatlanok árát. Budapesten, a Terézvárosban is, és bizony Újvidéken, Szabadkán, Zentán is. Mert nem szép ugyan, de lehet örülni annak, ha megdöglik a más tehene – a saját jól tejelő állatát azonban az ember általában nem pusztítja el pusztán azért, mert néha takarítani is kell alatta.
