Noha a meleg miatt esetenként még azt is rendkívüli fizikai megterhelésnek érzékeljük, amikor nagy nehezen az egyik fekhelytől a másikig elvonszoljuk magunkat, nem árt tudni, hogy egyszerűen vannak emberek, akik szoktak, szeretnek, kénytelenek utazni. Esetenként egészen messzire. Például a magyar fővárosba.
Budapesten turistának lenni többnyire jó: lehet gyönyörködni a műemlékekben, a (budai oldalról) a panorámában, lehet élvezni a szebbnél szebb strandok, uszodák kínálta élményeket, tobzódni a kulturális kínálatban és/vagy az éjszakai életben, hűsölni a plázák légkondicionált csodapalotáiban, hőgutát kapni a szökőkutak mentén vagy csak bámulni a Margitsziget színpompás virágágyásait… Mindehhez azonban előbb-utóbb arra van szükség, hogy az utazó igénybe vegye a közösségi közlekedést, kevésbé hangzatos nevén: a BKV szolgáltatásait.
És ilyen esetben nem árt az óvatosság.
Először is, habár a jegyek drágák, nem érdemes bliccelni, mert a büntetések még drágábbak. Az ellenőrök (noha azt a belső szabályzatuk tiltja) kifejezetten szeretnek turistákra vadászni, hiszen ők is tudják, hogy (kellő gyakorlat híján) a rendszer bonyolultsága miatt a jegyvásárlás és -érvényesítés szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a szerencsétlen idegent. És ezen sokszor még az ország nyelvének ismerete sem segít – a többség ugyanis utazni, nem pedig szabályzatot olvasni száll tömegközlekedési eszközre. Aki tehát városi buszra, villamosra, trolira kényszerül, nem árt, ha tudja: a turisták által (is) kedvelt járatokon többnyire vannak ellenőrök, s ez alól az éjszakai buszok sem képeznek kivételt. (Utóbbi esetben annyival egyszerűbb a dolog, hogy nem büntetnek, csak emelt árú jegyet vetetnek a delikvenssel.) A metrójáratokon és a földalattin többnyire a járműre szállás előtt vizsgálnak, de ez nem szabály; nem ritka, hogy a kijáratnál állnak az egyenruhások. Akikből többnyire minden jóindulat hiányzik mindenkivel szemben, aki utazásra adta a fejét. Nem érdemes arra számítani, hogy a külföldi létre való hivatkozás, netalán az idegen nyelv használata meglágyítja szívüket: a büntetést ebben az esetben a helyszínen akarják majd behajtani, ez pedig 6 ezer forintot kóstál a könnyelmű/tudatlan utasnak. Így járt például Tony Wheeler, a világ egyik legnevesebb útikönyvkiadójának, a Lonely Planetnek a társalapítója. Az Index.hu az író blogjára hivatkozva közölte azt az esetet, amikor Wheelert elkapták az ellenőrök, noha a szerencsétlen előzőleg többféle módon próbálkozott jegyvásárlással. A földalattin utazott volna, de a felszállás helyén éppen zárva volt a jegypénztár. Jegykiadó automata csak a következő megállóhelyen volt, odáig „elbliccelt” Wheeler társasága, majd le is szállt, hogy beszerezze a narancsszínű, utazásra jogosító cetlit. Csakhogy itt az automata nem fogadta el a belédobott pénzt. Ismét járműre szálltak, hogy a következő megállóban ismét próbálkozzanak az automatával – ott azonban az ellenőrök azonnal lecsaptak rájuk. És büntettek, kíméletlenül. Na mármost, igaz ugyan, hogy a szerencsétlen utasnak nem volt a homlokára írva, hogy a hátizsákos turistákra koncentráló Lonely Planet, a világ legnagyobb útikönyvkiadója társtulaja, aki évente több mint 6 millió könyvet ad el, tévéműsora és havi utazási magazinja is van. De ha rá is lett volna írva, akkor sem biztos, hogy megússza ezt a kalandot, az ellenőr ugyanis a magyaron kívül többnyire nem beszél semmilyen nyelven, az utastársakra pedig többnyire nem jellemző a segítőkészség. Ezért célszerű a magyar fővárosba érkezéskor (metróban található) jegypénztárban venni szépen egy 10 darabos gyűjtőjegyet (2700 forintért), azt nem szétszedni (mert akkor érvénytelen), s az éppen soron lévő jegyet minden egyes alkalommal beledugni a jegykezelő automatába. Aki biztos benne, hogy tíz jegyre nem lesz szüksége, próbálkozhat vonaljegy vásárlásával (300 forint), ami viszont csak egy utazásra, egy járművön használható.
Aki tudja, hogy két járműre lesz szüksége célhoz éréséhez, vehet egy utazásra szóló átszállójegyet (470 forint), aminek mindkét felét kezelni kell: az egyiket az egyik járművön, a másikat a másikon. Kivétel ez alól az előírás alól van: a metró területén a vonal- és átszállójegyet, valamint a 10db-os gyűjtőjegyet 60 percig lehet használni úgy, hogy a metróvonalak közötti átszálláskor nem kell új jegyet kezelni.
Ha valaki az éjszakai buszon vált jegyet, az 400 forintot készítsen ki, noha itt is elég lenne a sima vonaljegy – ha korábban megvette volna.
Aki kényszeres BKV-felhasználó és egész nap utazgatni szándékozik, akkor jár el a leghelyesebben, ha a napijegy nevű cetlit veszi meg 1550 forintért, amiért 24 órán át élvezheti a BKV szolgáltatásait korlátozás nélkül. Ennek egyik alternatívája a családi jegy (2200 forint), ami 48 órán át érvényes minden járművön 1–2 felnőtt és 1–7 gyermek számára, ha a gyerekek 6–14 év közöttiek, és van diákigazolványuk vagy útlevelük, amiből a koruk megállapítható.
Aki a várost több napon át szeretné felfedezni, válthat turistajegyet 3850 forintért: így 72 órán át utazgathat. A hetijegy hasonló, csak felhasználási ideje hosszabb (7 nap) és az ára magasabb (4600 forint). És figyelem: a megnevezéseket illik megjegyezni, különben nehezen tudjuk megértetni magunkat…
A fentiekből is kitűnik, hogy az árak igen borsosak, különösen a vajdasági zsebek számára, vigaszképpen csak annyit mondhatunk: a BKV járataival többnyire mindenhová el lehet jutni. Még akkor is, ha az útfelújítások, metróépítések, villamossín-átépítések vagy alkalmi rendezvények miatt esetenként egyik-másik járaton pótlóbuszra kényszerül az utas. Az ilyen esetek felfedezése érdekében érdemes a korábban betanult megállókban rálesni az ott álló táblákra – azokon az ilyen esetekre vonatkozó információk többnyire megtalálhatóak. Már ha a tábla a helyén van…
