Cudar dolog a tehetetlenség. Az ember érzi, hogy ami van, az nagyon nem jó, fészkelődik, elégedetlenkedik, de egészen egyszerűen nem tudja, nem látja, melyik az a lépés, amelynek megtételével valamerre el lehetne mozdulni a kényelmetlen helyzetből.
Valahogy így van ezzel Magyarország is, amikor a Szlovákiához való viszonyulásról van szó. Jól látható, hogy Pozsony feszegeti a húrokat, újabbnál újabb csavarokat talál ki, hogy borsot törjön a hivatalos Budapest orra alá. A legutóbbi, múlt heti eset, amikor a magyar köztársasági elnöknek diplomáciai jegyzékben megtiltották, hogy Szlovákia területére lépjen, csak egy volt ebben a sorban. Mert, ugye, itt van a jövő héten hatályba lépő nyelvtörvény, ott voltak a Beneš-dekrétumok eltörlését ellenző határozatok, a máig nem tisztázott dunaszerdahelyi rendőri brutalitás a magyar szurkolókkal szemben – hogy csak az utóbbi egy év néhány történését vegyük számba.
Sólyom László kitiltása tehát csak a legutóbbi eset. Botrány, hiszen egy nemzetközi védettség alatt álló személy kitiltása másnak nem igazán minősíthető. Felháborodott a magyar közvélemény, mindenki példátlannak minősíti az esetet, mégsem tud senki semmilyen használható cselekvési ötlettel előállni. A nyilvánosság egy része szerint Sólyomnak kellett volna körültekintőbben időpontot választania, nem éppen arra a napra időzíteni utazását, amikor a szlovákok a ’68-as megszállásra emlékeznek. Mások viszont úgy vannak vele, hogy nem mindig Magyarországnak kell szem előtt tartania mások érzékenységét, néha a saját szempontjait is előtérbe helyezheti. A különböző blogokon, hírportálokon bőséggel megtalálható mindkét vélemény, a szerzők vérmérsékletének megfelelő tálalásban. A külügyminiszter már az incidens napján tájékoztatta az esetről az EU soros elnöklőjét, a budapesti szlovák nagykövet kapott egy tiltakozó jegyzéket, szervezkednek a magyar EP-képviselők, várhatóan összeül az Országgyűlés külügyi bizottsága… A híres-hírhedt pesti szlengben pedig már új kifejezés is megjelent: „nekiesett, mint tót a köztársasági elnöknek”.
A felháborodás jelenlévő, tapasztalható. Sokan a külügy impotenciájáról beszélnek, mondván, ez a minisztérium, ez a kormány nem képes megvédeni a magyar érdekeket. Mégis, még a legfelháborodottabbak sem tudnak előállni egyetlen használható ötlettel sem arra vonatkozóan, hogy mit is kellene tenni. Lehet (és kell) panaszkodni az EU-ban, a különböző európai fórumokon. Ahol majd a többiek csóválják a fejüket, mondják majd, hogy ez nem volt szép Pozsonytól – de ennél többet nem tehetnek. Lehet (és kell) tiltakozni a pozsonyi kormánynál, csak éppen sokat nem ér, hiszen pontosan tudták Ficóék, hogy mit csinálnak. Lehet álságosnak nevezni a szlovák tiltakozást, hiszen állításuk szerint nem bánták volna a dátumot sem, ha Sólyom találkozik Ivan Gašparovičcsal is.
Mindezt lehet, és kell is. Csak éppen hatástalanok lesznek ezek a panaszok, tiltakozások, jegyzékek. Más eszköz pedig nem áll Magyarország rendelkezésére. Igaza van tehát mindenkinek, aki azt állítja, hogy tehetetlen a magyar külpolitika. Csak éppen azt nem kell elfeledni, hogy akárki ülne is abban a miniszteri székben, ugyanilyen tehetetlen lenne.
