Nagy dolog a költségvetés megvitatása. Jön a miniszterelnök, beterjeszt egy törvénytervezetet, ami jó vastag paksamétát jelent, tele számokkal, az embernek az életkedve is elmegy már csak a mennyiség láttán is. Ráadásul azt még át is kell nyálazni, figyelmesen, hiszen észre kell venni az apró részleteket, össze kell hasonlítani az adatokat a jelenlegi törvényben szereplő számokkal… Macerás, de nagyon.
Iránymutatásként szolgálhat, hogy a kormány saját bevallása szerint szigorú a büdzsé, spórolós, tehát vélhetően minden egyes kiadási tételnél rá lehet bukkanni az eddigi és a tervezett közötti eltérésre – és ez az eltérés természetesen mindig csökkenő irányzatot mutat. Amitől feláll a szőr a hátán mindenkinek, aki kedvezményezettje a költségvetési kiadásoknak. Na meg persze annak a képviselőnek is, aki ezeket a számokat meg kell hogy szavazza. Ellenzéki szempontból a dolog annyira nem érdekes, minden egyes fejezetnél újabb alkalom a tiltakozásra, minden egyes elolvasott oldal újabb felháborodott hangú sajtótájékoztató megtartását teszi lehetővé. Bajban most a szocialista képviselők vannak, hiszen nekik kell majd szinte minden korábbi népjóléti intézkedésüket eltörölniük.
A héten például az intézményi gyermekétkeztetés normatívájának a harmadára csökkentése borzolta a kedélyeket. Magyarországon az a szokás, hogy az óvodában meg az iskolában a gyerekek kapnak ebédet. A rászorultak esetében ingyenesen, a kevésbé rászorultak pedig hozzájárulást fizetnek. Az állam meg gyerekenként egységesen térít – pillanatnyilag 65 ezer forintot évente, s ezt csökkentené most a kormány 22500-ra. Az adat drasztikus, MSZP-seket is kiborító, meg hát gyerekektől elvenni pénzt csúnya dolog. Mondjuk, hozzátartozik az igazsághoz, hogy aki teheti, nem az iskolában ebédelteti gyerekét. Mert a rendszer része, hogy egy korábbi időszakban az iskolák többségétől elvették a jogot, hogy konyhát üzemeltessenek (uniós normák, vagy mi miatt), így most különböző, erre szakosodott cégek főznek a lurkókra, az iskolákban meg csak feltálalják a kaját. Ami az esetek jó részében íztelen, felismerhetetlen, nyers, hideg – ahogyan az a menza esetében szokott lenni. Így tehát a normatív támogatás egy része teljes egészében megmarad (na, nem az iskolának), hiszen sokan, nagyon sokan köszönik, de nem kérnek belőle. Persze a rendszer van olyan merev, hogy nem lehet átcsoportosítani, igényeknek megfelelően felhasználni. A tervezett csökkentés sem a rendszert alakítaná át. Mivel azonban a felháborodás nagy, meg hát, mint mondottuk, gyerektől elvenni nem szép, vélhetően ez a tétel még majd alakulni fog. Viszont lesznek más tételek, amelyeken jól fel lehet majd háborodni. A rendszer pedig marad.
A parlament összetétele viszont vélhetően elég drasztikusan alakul majd át. A legújabb közvélemény-kutatások szerint hárompárti lesz a jövőre alakuló képviselőház. A Fideszen és az MSZP-n kívül jelenleg úgy tűnik, csak a Jobbik lesz képes megugrani az 5 százalékos bejutási küszöböt. A Századvég és a Forsense legfrissebb felmérése szerint az SZDSZ-t támogatók aránya a biztosan szavazók között már az egy százalékot sem éri el. Az MDF és a Lehet Más a Politika júniusban még 4-4 százalékot tudhatott a magáénak ebben a körben, pillanatnyilag az LMP 2, az MDF 1 százalékon áll. A Jobbik 12 százalékot birtokol. Talán az ilyen adatoknak, talán másnak tudható be, de megint felvetődött annak a lehetősége, hogy az SZDSZ és az MDF közös listát állít, habár a Fórum elnök asszonya ezt igen hevesen ellenzi. Az SZDSZ-nek meg amúgy is elég baja van, önértékelési elsősorban, hiszen abban sem biztos a közvélemény, hogy van-e még ilyen párt. A héten újabb parlamenti képviselője lépett ki a formációból; de Magyar Bálinthoz hasonlóan Sándor Klára sem érezte úgy, hogy emiatt vissza kellene adnia mandátumát. Az SZDSZ-frakcióban így szépen szaporodnak azok a képviselők, akik a párt listáján jutottak be a parlamentbe, éppen csak már a pártnak nem tagjai. Van ilyen.
Egyelőre az válik egyre bizonyosabbá, hogy nem igazán lesz kire szavaznia annak a szegény magyar választópolgárnak, aki kiábrándult az MSZP-ből, a Jobbiktól viszolyog, de a Fideszre sem voksolna. Nekik akar alternatívát kínálni a Magyar Egyesült Baloldal, ami afféle laza választási koalíció lenne több civil szervezet és közéleti személyiség részvételével. A Mebal rövidítés mögött megtalálható az ATTAC Magyarország, a Vajnai Attila, Droppa György és Tamás Gáspár Miklós nevével fémjelzett Zöld Baloldal, a Munkáspárt 2006, pártoktól független, és az MSZP-t elhagyó közösségi kezdeményezések hívei is. Ha azonban az ember akár csak felületesen összegzi, hogy ez a társulás mit szorgalmaz, sűrű, súlyos demagógiával, populizmussal találja magát szembe. Az Index beszámolója szerint a Mebal a bankok, a pénz- és a globális piacok korlátlan gazdasági hatalma ellen lép fel, népszavazásra vinné a korlátlan szabadpiac mítoszára épített Lisszaboni Szerződést, a teljes foglalkoztatás elérésére törekszik, megszüntetné az éhezést, a mélyszegénységet, a hallatlan társadalmi egyenlőtlenségeket, visszaállítaná az ingyenes oktatást és egészségügyet. Ami nagyon szépen hangzik, csak arra nem tér ki, hogy mindezt miből.
De aggodalomra nincs ok, a választások közeledtével egyre többen jelentkeznek majd a tejjel-mézzel folyó Kánaán vízióival, lehet majd bőszen válogatni, hogy ebben a Kánaánban milyen zászló lengedezzen. A racionális, higgadt, értelmes gazdaságpolitikát, rugalmas, élhető szabályozást keresők szavazataira, úgy tűnik, mostanság nem sokan tartanak igényt.
