„Egy elsőéves gyógyszerészhallgató maroklőfegyverrel lövöldözött a pécsi egyetemen, a gyógyszerészhallgatók fizika gyakorlati óráján. Egy 19 éves fiatalember – az elkövető csoporttársa – a helyszínen meghalt, a mentők egy életveszélyes és két súlyos sebesültet szállítottak a pécsi traumatológiára. A lövöldözőt, aki egy pécsi lőegylet tagja volt, elfogták.” Röviden így szól a hír, amely csütörtökön rázta meg az országot. A tragédia alig valamivel dél előtt történt, az esti híradásokban így már minden, magára valamit is adó elektronikus médium saját képpel, hanggal rendelkezett, a kollégák zöme biztosan sok érdekes gondolatot is megfogalmazott azzal kapcsolatban, hogy a városba, amely egy bő hónap múlva Európa kulturális fővárosa lesz, miért nem vezet még soksávos, jól karbantartott autópálya, a nézők meg borzonghattak azon, hogy mi lett volna, ha az ámokfutó, ne adj’ isten, betér abba az óvodába, amely mellett menekülés közben elhaladt… A média megrajzolta nekünk a lövöldöző fiatalember portréját, tudomást szerezhettünk egészségügyi gondjairól, beilleszkedési problémáiról, részleteket ismerhettünk meg a halálos áldozat életéből, (virtuálisan) könyékig vájkálhattunk a sebészekkel egyetemben a sérültek testében golyók után kutatva… Gyomorforgató, s egyúttal felettébb kegyeletsértő részletességgel tálalta hát a média az esetet, mondván, a nézőnek/olvasónak/hallgatónak joga van tudni minden apró részletet.
A felfokozott érdeklődés magyarázható, ha nem is védhető azzal, hogy ez volt az első igazi, iskolai ámokfutás Magyarországon, olyan, amilyenről eddig csak külföldi beszámolókban hallhattunk. A szakmabéliek kutakodása, ha kissé gusztustalan is, legalább indokolható. Nem úgy, mint egyes politikai megnyilvánulások. Kormánypárti és ellenzéki honatya egyaránt volt szíves olyan mondatokat felböffenteni magából, ami a másik magatartását teszi felelőssé a pécsi tragédiáért. Nem idézzük. Nem teszünk úgy, mintha ezek a mondatok fontosak lennének. Nem igyekszünk kormánypárt és/vagy ellenzék magatartásával magyarázni azt, hogy egy szellemileg vélhetően súlyosan sérült, magába forduló fiatalember, akinek valaki még fegyvertartást is engedélyezett, belelőtt a csoporttársaiba, a belépő takarítónőbe. Vagy akárkibe. Egyfelől azért, mert ez túlságosan olcsó, felettébb ízléstelen politikai pontszerzés lenne, másfelől meg azért, mert felesleges. Mindenhol kattannak meg emberek, s mindig öléssel jár az, ha könnyen hozzáférhetőek a fegyverek. Inkább azzal kellene foglalkozni a politikusoknak, hogy nagyon megnehezítsék a kimondottan gyilkolásra kitalált eszközök beszerzését. Az legalább a hatáskörükbe tartozik.
Nem úgy, mint a divattanácsadás. Mert miután hatályba lépett az a módosított kormányrendelet, miszerint pénzbírsággal sújtható az, aki nyilvános helyen a feloszlatott Magyar Gárda egyenruhájában jelenik meg, rögtön meg is történt az első rendőri intézkedés. Nem is akárhol: az egyik fővárosi kerület önkormányzati ülésén. A terézvárosi testületben ugyanis a Jobbik helyi képviselője gárdista egyenancúgban jelent meg, mire a polgármester kihívta a rendőrséget, akik ki is vezették a delikvenst az épületből, és szabálysértési eljárást indítottak ellene. A politikus, bizonyos Gyenge Zsolt, korábban a Fidesz színeiben politizált, de amikor 2006-ban SS-egyenruhában készült fotók jelentek meg róla az egyik bulvárlapban, a legnagyobb ellenzéki párt azonnali hatállyal kizárta tagja közül. Átigazolt tehát oda, ahol értékelik az egyenruhák iránti vonzódást. Mondjuk, mindig érdekelt, mekkora meggyőződéssel képviselnek eszméket emberek, akik azonnali váltással tudnak egyik politikai erőtől a másikhoz csatlakozni, hétköznapi mozdulattal, ahogyan mások az alsóneműjüket cserélik le. De most nem ez az érdekes, hanem az, hogy vajh miért van szüksége egy legális, hivatalos, bejegyzett párt képviselőjének arra, hogy egy jogerősen betiltott szervezet egyenruhájában feszítsen. Novák Előd, a Jobbik szóvivője szerint az egyenruha Gyenge magánakciója volt, de a párt „büszke a kreatív ötletre”, hiszen az egyenruha az „ellenállás szimbólumává vált”. Ellenállás. Jó, ez érthető. Mivel szemben? Ez már nem annyira világos. Mert ha a sületlen (alkotmányosan pedig megkérdőjelezhető) kormányzati intézkedéssel szemben, akkor talán van a dolognak magyarázata, még ha felettébb gyenge is. De, éppen, mivel a rendelet alkotmányossága felettébb bizonytalan, sokkal ésszerűbb, ha az ember beadvánnyal fordul az Alkotmánybírósághoz, s a taláros testület majd megmondja a tutit. Igaz, ez utóbbi megoldás nem olyan látványos, a beadvány előterjesztésének fotózása sem olyan izgalmas, de mégiscsak célravezetőbb eljárás. Már ha a cél a dresscode eltörlése. Ha azonban a cél az ellenállás mint olyan, az már kissé bonyolítja a helyzetet. Egy kibontakozófélben lévő választási kampány során kampányolni kell, nem ellenállni. Vagy ez igazából nem is ellenállás volt, hanem kampányfogás? Az sem baj, csak nevén kell nevezni a dolgokat. És szélsőségek ellen sem meghatározott ruhadarabok meghatározott kombinációjának betiltásával kell küzdeni.
