A mai Magyarországon immár nem az a kérdés, hogy mi volt előbb, a tyúk-e avagy a tojás. A mai Magyarországon a tojás az örök, az állandó, a kikezdhetetlen és a megkérdőjelezhetetlen. A sima tyúktojás (darabja kb. 30 forint, hipermarketekben valamivel kevesebb), az ökotojás (darabja drágább), a minőségi és kevésbé minőségi tojás, s újabban már a töltött tojás is. Utóbbi nem majonézt, apróra vágott sonkát vagy más finomságot, hanem valami vegyszert tartalmaz: kémikusok hadának még nem sikerült egy hét alatt rájönnie, hogy a matéria csak büdös, vagy ártalmas is.
Szóval a tojás az állandó, a vita tárgyát az képezi, hogy eldobása garázdaság-e, vagy a szólásszabadság kifejezésének egyik eszköze.
Számos iskola létezik, amely a kérdéssel foglalkozik: a bíróság szerint például ha a tojás az utcán repül, szólásszabadság, ha a tárgyalóteremben, garázdaság. Aztán vannak, akik szerint attól függ, ki a célzott: ha meleg/rendőr/nem szimpatikus feliratú pólót viselő/másként gondolkodó, akkor szólásszabadság, különben garázdaság. Van olyan is, aki szerint a tojás élelmiszer, a hűtőben vagy az asztalon a helye – de ők vannak kisebbségben.
A tojással immáron a közjogi méltóságok is foglalkoztak. A miniszterelnök hívta őket össze, hogy megvitassák, miért tűnik az ország gyengének „pár száz, a többséget terrorizáló szélsőségessel szemben”. Az államfő, a házelnök, az Alkotmánybíróság elnöke és a Legfelsőbb Bíróság elnöki jogkörben eljáró elnökhelyettese össze is gyűlt és egy-két dologban egyet is értett. Abban például, hogy „tojásdemokrácia” helyett a méltóság és szabadság demokráciáját szorgalmazzák, hogy valamennyi polgárnak alapvető joga szabadon megélnie nemzeti, vallási, kulturális hovatartozását, szexuális identitását, hogy az alkotmány szerint csak a békés gyülekezés szabad, az erőszak szándékát kitűző gyülekezés nem alkotmányos alapjog.
A tojás olyan eszköz, amely alkalmas lehet arra is, hogy a nyári politikai uborkaszezonban az emberek ne az áremelésekkel, ne a segélyfolyósítás módjával és egyéb haszontalanságokkal foglalkozzanak – ezt már a politikai elemzők állítják, akik szerint a kormánynak igazán jól jött ez a tojásmizéria ahhoz, hogy elterelje önmagáról a figyelmet.
Vannak, akik úgy látják: a tojásdobálást simán meg kell akadályozni (ez a rendőrség dolga), ha pedig ez nem sikerül, meg kell büntetni (ez meg a bíróság dolga). Mindkettőre rendelkezésre állnak a törvényes eszközök, csak alkalmazni kell őket. Ezt a nézetet az egykori kollégiumi szobatársak vallják szinte egybehangzóan. Hogy az egyikük egy nagy ellenzéki párt vezetője, a másikuk meg egy kis, frissen oppozícióvá lett csapat első embere, az már csak (tojás)hab a tortán.
De nézzük meg, milyen egy igazi tojásrajongó profilja: tipikusan fiatal, 20–40 év közötti férfi, többnyire büntetlen előéletű, rendszerint vidéki, aki a véleménynyilvánítási lehetőségekről szélsőjobboldali honlapokról, elsősorban a Kuruc.infóból értesül. A tojásfan, ha elkapják, nem tesz beismerő vallomást és nem mutat megbánást a dobálás miatt. Ezt a profilt a Népszabadság felkérésére egy olyan rendőrségi alezredes állította össze, aki azokat az eljárásokat vezeti, amelyekben a tojásozók (utóbb kőhajigálók, kukaborogatók, kordondöntők, rendőrségi autóbontók) rongálás, garázdaság bűncselekményével gyanúsítottak. A múlt hétvégi melegfelvonulás után egyébként, akár hiszi a kedves olvasó, akár nem, alig 22 ilyen embert sikerült összekaparni a pesti utcákon…
Nagy és eldöntendő kérdés még, hogy a tojásozó (kövező, kukázó, autóbontó) a melegeket nem szereti, vagy éppenséggel a kormány iránt vannak averziói. Egyes elméletek az előbbit hangsúlyozzák (ők beszélnek fasisztaveszélyről meg kirekesztésről, a demokratikus alapértékek veszélyeztetéséről), mások viszont az utóbbit, mondván: minden gyűlölködésnek, hajigálásnak azon nyomban vége szakadna, ha a kormányfő lemondana. Az első elmélet hangoztatói módosítanák a gyülekezési törvényt (csak aztán legyen nyomda, amely képes kinyomtatni azt a büntető törvénykönyvet, amely minden tiltandó, amúgy egyszerűen illetlen, nem szalonképes cselekedetet felsorol), az utóbbiak szerint a jelenlegi ellenzék kormányra kerülése a gyógyír mindenre.
Mibe fogadunk, hogy egyik javallott megoldás sem lenne igazán üdvözítő? Komplex, átfogó kezelés kellene ide, meg annak a tudatosítása, amit a gyerekek jó része már egészen kicsi korában megtanul: nevezetesen, hogy az étellel nem játszunk, más hálószobájába pedig nem kukucskálunk.
