Fémrácsokból állított falak, kihalt utcák, üres terek, ahonnan a ritka járókelő lecsapott fejjel, sietősen igyekszik mielőbb távozni – emlékeztet valakit ez a kép az ünnepre? Vagy megemlékezésre, nemzeti büszkeségre, a közelmúlt történelmének egyik fényes pillanata előtt való tisztelgésre?
Az ünnepek, a nemzetiek legalábbis ilyenekké váltak Budapesten. Néhány évvel ezelőtt egy-egy ilyen nap alkalom volt arra, hogy az emberek nyakukba vegyék a várost, elzarándokoljanak október 23-a (vagy március 15-e, október 6-a) fontos, szimbolikus helyszíneire, mécsest gyújtsanak, virágot helyezzenek el a szobrok talapzatánál, csendesen, mélabús, mégis büszkeséget hordozó pillantással elmerengjenek arról, amit a hely szelleme idéz fel bennük. Gyermekes családok látogattak el azokra a rendezvényekre, ahol korhű jelmezbe bújtatott színészek adtak elő korhű etűdöket, szülők mesélték a kicsiknek, hogy miért nem szabad feledni a Corvin közieket, a Széna térieket, ki volt az a Nagy Imre, és miért vet viszolygó pillantást nagypapa lopva arra a nevetséges, nagy, fekete autóra. A legelszántabbak korán keltek, vigyázzban állva hallgatták végig a Himnuszt, miközben a trikolór felkúszott az ország legmagasabb árbocára, s csak maguk elé mormogták a szitokszavakat, ha nekik nem tetsző színezetű politikust láttak elvonulni a színen. És jutott szitkozódnivaló mindenkinek, mert minden színezet képviseltette magát mindenhol.
Jött aztán Őszöd, a beszéd, a tévéostrom, a hetekig tartó tüntetéssorozat, a két évvel ezelőtti, a forradalom félszázados évfordulóján történt zavargások, rendőri túlkapások ideje. S megváltozott az ünnep fogalma.
Kordonok nőttek, hogy távol tartsák a Himnusz alatt vulgaritásokat skandálókat minden olyan helyszíntől, ahol a miniszterelnök megjelent. Feltűntek a célba dobók meg a szónokokat védő szolgálati esernyők. Aztán egyre távolabb kerültek a fémrácsok, egyre nagyobb területen biztosítva az ürességet. Az emlékezők mécseseinek fénye elhalványult az égő autók, lángoló kukák fényénél. A bevásárlószatyrokból gyertyákat és szál virágokat előszedegető nénikék már nem jelentek meg a szobroknál. A kisgyermekes családok otthon maradtak, vagy legalábbis igyekeztek hazaérni a kora esti órákra, amikor várható volt, hogy kezdetét veszi a demonstrálók (?) és a rend őrei (?) közötti Nagy Kergetődzés.
Egy idő után ugyanis a miniszterelnök személyét hevesen ellenzők úgy látták: nézeteiket csak akkor tudják a megfelelő vehemenciával közzétenni, ha van hozzá egy nemzeti ünnep. Hogy a munkaszüneti nap racionalitásán túl van-e erre ésszerű magyarázat, nem tudni, de valahogy nem is érdekel. A végeredmény ugyanis az lett, hogy tegnapelőtt egy kihalt, üres városban emlékeztek egymástól fizikailag jól elkülönített csoportok 1956 hőseire. Az ünneplések helyszíneit kordonok ölelték, az ünneplők a ketrecen belülre csak átvizsgálást követően juthattak be (kiemelt kockázatúnak minősített rendezvények esetén). Randalírozás, rongálás nem volt ugyan, de ez elsősorban annak tudható be, hogy a rendőrség minden olyan egyént, akinek öltözéke, viselkedése, megszólalása gyanús volt, azonnal igazoltatott. A miniszterelnök távozását követelő nénikétől az időzítővel ellátott gyújtóbombákat hordozó autósig. Az már csak hab a tortán, hogy minden egyes ünneplőre/megemlékezőre/demonstrálóra legalább egy, ha nem inkább két rendőr jutott számszerűen. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy nem éppen felemelő rohamosztagosok mellett múlton merengeni, hősöket idézni. S kétlem azt is, hogy ’56-ban valahogy így képzelték volna a demokráciát, ’48-ban a szólásszabadságot, ’89-ben a szabadságot. Hogy bárki szabadon mondhatja el bármilyen véleményét bármiről kordonoktól körülvett helyszínen, ruházatának és táskájának átvizsgálását követően.
A fokozott hatósági intézkedések foganatosítása tehát célravezető volt, amennyiben a célnak azt tekintjük, hogy egy ünnepnap törés-zúzás-gyújtogatás nélkül múljék el. Indokolt is volt, hiszen egy nagyobb csoportnyi demonstráló igazoltatásának kezdetén azonosíthatatlan csuklyások sorra rakták le a fal mellé a Molotov-koktélokat tartalmazó palackokat, nehogy megtalálják náluk az üvegeket. A tömeges igazoltatások során kések, tőrök, gázpisztolyok, lövedékek kerültek elő. Amely eszközök köztudottan nem az ünneplés hagyományos kellékei.
Természetesen lehet ellenérzéseket táplálni egyes politikusok, egyes pártok ellen. Természetesen lehet demonstrálni is alkalomadtán ellenük. Ezért (is) hívják demokráciának az államberendezést. Radikális nézeteket is meg lehet fogalmazni velük szemben, ez sem ördögtől való. De hogy a demokrácia eszméinek nevében váljék egy főváros kihalt kordonvárossá, az talán még sincs rendjén. Ellenzéki tisztségviselők azt mondják, azokat, akikről (korábbi tapasztalatok okán) tudni lehet, hogy rendet fognak bontani, az ünnepnapok előtt el kellene zárni, preventív óvintézkedés gyanánt. Nyugat-Európában bevált a módszer, mondják. Csakhogy a magyar jogszabályok erre nem adnak lehetőséget, érvelnek a jogállam szószólói. Marad hát az ördögi kör. Meg az 55 kilométeres dugó a fővárosból kivezető utakon ünnepek idején.
