Nagypénteken elhunyt a kolozsvári onkológián Bajtai Erzsébet, Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet felesége, aki önmagát „népi diplomatának” tartotta, számtalan erdélyi ismerőse pedig a kisebbségi sorsban élő magyarok egyik legelhivatottabb anyaországi barátjának.
Bajtai Erzsébet fáradhatatlanul járta Erdély magyarlakta vidékeit. Segített a szórvány és a tömbmagyar települések kapcsolatfelvételében, és támogatta a gyimesi és moldvai csángók oktatását. Különös szeretettel közeledett a szórványhoz, jelen volt a zárványosodó magyar közösségek ünnepein és hittel, meggyőzően vallotta meg előttük, hogy hisz a kisközösségek életképességében, értékteremtő lehetőségeiben.
2008 júliusában érkezett Bukarestbe Magyarország frissen kinevezett nagykövete Füzes Oszkár feleségeként. Egy év elteltével már sokan mint tősgyökeres erdélyiről beszéltek a nagykövet asszonyról. Számtalan erdélyi magyarlakta nagy- és kistelepülést látogatott meg, kereste a párbeszéd lehetőségét a közösség vezetőivel, tagjaival, több tíz rendezvény szervezőjeként vagy támogatójaként, védnökeként aktív szereplőjévé vált az erdélyi magyarság életének. Nem törődött azokkal, az elsősorban román kritikusaival, akik amiatt bírálták, hogy túllépi hatáskörét és a nagykövet feleségeként határozott, ha a helyzet úgy kívánta akár sarkos véleményt mondott közös történelmünk eseményeiről vagy akár aktuálpolitikai kérdésekről is. Népi diplomatának tartotta magát, ismerte, mert érdeklődéssel fordult a kisebbségi helyzethez. Ezt a különös vonzódást a kisebbségben élő magyarok iránt származásával magyarázta: „Az én családom is határon túli magyar, délvidéki. Édesapám zentai volt és én oda jártam a nagyszüleimhez, és láttam a gondjaikat, tudtam azt, hogy a családunk élete miért úgy alakult, miért voltunk mi szegényebbek. Merthogy édesapám egy ruhában jött át a határon. Megérintette a lelkemet, és nagyon örülök annak, hogy megadta a sors a lehetőséget, elmehetek a közösségekbe. Egy kicsit segíthetek, hogy a hagyományainkat, a nyelvünket megőrizzük.”
2008 végén látogatott meg először csángó településeket, s a sajátos helyzetben élő csángók belopták magukat szívébe. „Amikor ott voltunk a csángóknál, és amikor a gyerekek látják, hogy az idegenek mennyire értékelik azt, hogy magyar táncot táncolnak, magyarul beszélnek, akkor büszkék, és ők is megpróbálják megőrizni és értékelni mindezt” – beszélt a pozitív megerősítés fontosságáról Bajtai Erzsébet.
A nagykövet asszony ugyanilyen fontosnak tartotta felkeresni azokat a többségében románok lakta településeket is, ahol az asszimiláció és az elvándorlás miatt egyre kevesebb magyar él. „Megemelkedett a lelkem minden alkalommal, amikor elmentem a szórványba” – mesélt rendkívüli élményeiről, érzéseiről.
Élete, erdélyi szolgálata az emberi kapcsolatok fontosságának és eredményességének bizonyítéka. „Élő kapcsolatokra van szükség a szórványtelepülések magyarjai és a székelyföldiek között, a csángók és a partiumi magyarok között, de ugyanígy a magyarországi és az erdélyi magyarok között is” – mondta.
Annyira megkedvelte Erdélyt és az erdélyi magyarokat, hogy egy ízben bevallotta: „Én már nem tudom úgy folytatni az életemet, hogy visszamegyek Magyarországra és közgazdászként dolgozom. Szeretnék ehhez a közösséghez tartozni és szeretnék a továbbiakban is cselekedni ezért az erdélyi közösségért!”
Nagypénteken egy kolozsvári klinikáról indult el újabb, ezúttal örök diplomáciai helyére: az Úr színe előtt képviselni az erdélyi, a vajdasági magyarság imába foglalt kéréseit.
