Van abban valami megható, diszkrét báj, hogy ha a baj igazán nagy, s az ember tényleg nem tud mit csinálni a gondok megoldása érdekében, irracionális pótcselekvésekbe menekül. Teát főzünk a szakítástól lesújtott barátnak, családi tragédia hírére nekiállunk takarítani, a bejelentett elbocsátást követően leülünk számítógépes játékot játszani… Az ilyen emberre mondjuk azt, hogy tartja magát, nem adja föl, meg efféle.
Persze ha egy kormány tesz így egy válság kellős közepén, kissé kevésbé vagyunk megértőek. Nem igazán értelmezhető, hogy miért kell akkor, amikor naponta több száz munkahelyvesztésről szóló hír érkezik, kisebb parlamentet vizionálni, vagy hogy az árfolyamzuhanás kellős közepén miért kell átdolgozni a választási rendszert. Vagy a kedvencem: gyárbezárások idején megoldást jelent újabb és újabb bizottságokat létrehozni a kormány tagjaiból?
Mert igaz ugyan, hogy túl sok a képviselő a Magyar Országgyűlésben, s az is, hogy a magyar választási rendszernél kevés bonyolultabb van a világon, de akkor is. Pont most?
Ráadásul olyan kérdésekben, amelyekben kétharmados többségre van szükség a parlamentben, és nyilvánvaló, hogy annak a két pártnak, amely ezt a kétharmadot össze tudná dobni, szögesen eltérőek az érdekeik a választási rendszert illetően. Nem fog menni a dolog, s ezt mindenki tudja, beleértve a kezdeményezőt is. Hogy akkor mégis minek? Pótcselekvésnek.
Mint ahogyan pótcselekvés az is, ahogyan a Másik Oldal megint, ismételten, kizárólagosan a Rendkívüli Választásokban látja az egyedül üdvözítő megoldást, miközben titokban azért imádkozik, hogy ez a kormány kitartson még 13 hónapig. Ellenkező esetben neki kéne előállni valami megoldással. Ami nem biztos, hogy van. Mert ha lenne, talán arról beszélnének. Mondjuk, van igazság abban, amit az oppozíció állít, nevezetesen, hogy nem az ellenzéknek kell kormányozni, de azért ötleteket adhatna. Vagy legalábbis tájékozódási pontokat, hogy mégis, mi lesz, ha az a kétharmad egy bő év múlva meglesz.
Mert így csak egy újabb kormányprogramra várva lesheti Magyarországnak érdeklődőbbik fele, amelyet nem Liptai Klaudia és Gesztesi Károly családi válsága tart lázban, hogy most mi lesz a devizahitelesekkel, a munka nélkül maradókkal meg a többiekkel, akiket közvetlenül vagy közvetve érintenek a bajok. A Magyar Nemzet például a héten újabb megszorító csomagot jósolt, 13. havi nyugdíjak megszűnésével, bruttósított, befagyasztott családi pótlékkal, rokkantsági nyugdíjazási feltételek felülvizsgálásával, mindenféle juttatások folyósítási időtartamának csökkentésével. Közgazdászok epekednek, hogy a kormánytól kiszivárgott hírek igazak legyenek, ellenzéki média ezzel ijesztget, miközben a kormányszóvivő cáfol. A kormányfő meg azt mondja, az újabb intézkedésekről majd a február közepén tartandó kormányülésen lesz szó, addig semmi sem biztos.
A polgárok meg minderről jól megmondják a véleményüket – már ha valaki megkérdezi őket. Így például a Közösségfejlesztők Egyesülete, a Civil Kollégium és a Magyar Művelődési Intézet tavaly ősszel mintegy 4200 főt faggatott arról, hogy mit gondolnak erről-arról. A felmérés nem tekinthető reprezentatívnak, mert az adatfelvételt az „átlagosnál valamivel aktívabb társadalmi közegben”, különböző civil rendezvényeken végezték. (Ami azt jelenti, hogy a reprezentatív felmérés eredménye még ennél is rosszabb lenne.) Na de a számok így is azt mutatják: a megkérdezettek 86 százaléka bizalmatlan a politikai élet szereplőivel szemben, illetve 81 százalékuk elutasító a parlament jelenlegi működésével szemben. „A politikusok elutasítottsága már nem csupán tartózkodást, gyanakvást, de a hiteltelenség nagyon komoly szintjét fejezi ki, azt, hogy egyáltalán nem számítanak rájuk” – állítja a kutatás.
Pedig az adatfelvétel idején még nem is volt gazdasági világválság, az ötletelés akkor csak úgy, üresbe ment. Most meg már élesben, megélhetésre, biztonságra, állambácsiba vetett utolsó reményre. Mert most már tényleg kéne csinálni valamit.
