Nem egyszerű dolog az együttélés. Különösen akkor nem, ha az anyagiakkal nincs minden rendben. Ha bizonytalanná válik a megszokott, ha már nem jut mindarra, amire korábban jutott, a családban nő a feszültség, a családtagok is összevesznek olyan dolgokon, melyeken korábban eszükbe sem jutott vitatkozni. Az összeszólalkozásokból idővel marakodások lesznek, a vita hevében egymás fejéhez vágott sértések tüskéi megmaradnak, s egy idő után már mindenki a maga sebeit nyalogatja, a maga sérelmeit hánytorgatja fel, ügyet sem vetve a másikra.
Ilyenkor kell észnél lenni a családtagoknak, észrevenni, hogy mi okozza a gondokat, leülni, végigbeszélni, egymás sérelmeit megpróbálni megérteni, ha lehet, feloldani, különben a helyzet végképp elmérgesedik. A bajok megoldásához minden érintett jóakaratára szükség van, egyoldalúan semmit sem lehet orvosolni. És a tisztánlátásra is szükség van, meg az önkritikára is, anélkül nem megy.
Így van ez a családban és így van ez a társadalomban is.
Magyarország ma egy olyan jelenséggel kénytelen szembenézni, amellyel évtizedek óta nem akart foglalkozni. A múlt heti tragikus veszprémi események bombaként robbantották ki a magyar társadalomban ugyan jelen lévő, de igazából mindig szőnyeg alá söpört „cigánykérdést”. Az, hogy a veszprémi szórakozóhelyen egy nagyobb csoport cigány nemzetiségű egyén megtámadta a helyi kézilabdacsapat játékosait, hogy egy román nemzetiségű sportolót megöltek, egy horvát nemzetiségűt életveszélyesen, egy szerb nemzetiségűt pedig súlyosan megsebesítettek, egy országot háborított fel. A szélsőségesek kitörő lelkesedéssel csaptak le a témára, hiszen jó érzékkel fedezték fel, hogy az áldozatok nemzeti hovatartozása feloldozza őket a nemzeti (urambocsá’ faji) előítélet vádja alól. A politikai korrektség hívei dermedten álltak, hiszen a történteket nem lehet a nehéz gyermekkorral, a nélkülözéssel magyarázni. Perceken belül derült ki, hogy ez a csoport egy egész települést tart rettegésben hónapok óta; napok alatt, hogy egy egész térséget ellenőriz, s most tovább akar terjeszkedni. Aztán az is, hogy ez egy bűnbanda, melynek létezéséről a rendőrség is tudott. Régóta. És órákon belül előállt az a kínos helyzet, hogy azok, akik gond nélkül tudnak ukrán, orosz, vietnami meg szerb maffiáról beszélni, ha a pesti alvilágról van szó, nem tudják kiejteni azt a kifejezést, hogy cigány maffia. Újságírók, akik szókimondásukról híresültek el, megszállottan firtatják, mire alapozva meri valaki azt mondani, hogy növekedett a cigány tettesek által elkövetett bűncselekmények száma, ha a rendőrség nem vezethet ilyen statisztikát.
És így tovább. A kormány, amely két hónappal ezelőtt még milliárdokat vont el a rendőrségtől és nem akarta meghallani, hogy Magyarországon egész települések vannak, ahová rendőr évek óta nem merte betenni a lábát, most azt mondja: ha kell, átcsoportosít, módosít, de minden pénzt megad azért, hogy növelje a közbiztonságot.
Bajban van mindenki, mert még szavak sincsenek, melyeket a helyzet leírására használhatnának. Vagy legalábbis olyanok, amelyeket politikailag korrektnek tekintene mindenki egyes jelenségek megnevezésére. Hiszen egyesek még a cigány megnevezést is sértőnek tekintik, s ragaszkodnak a romához. Vagy a roma nemzetiségű magyar állampolgárhoz. (Ahogyan másutt ragaszkodnak a magyar nemzetiségű szerb/szlovák/román/stb. állampolgárhoz…)
Nincsenek tehát szavak, amelyeket a jelenségek megnevezésére használni lehetne. Innentől kezdve pedig tág tere nyílik a képmutatásnak, az álszenteskedésnek. Sok szó esik majd a hátrányos helyzetűek felzárkóztatási programjairól (melyekre mégsem lesz pénz, vagy nem lesz rá időben pénz), az etnikai megkülönböztetés tilalmáról (miközben zavartalanul folyik majd a leszakadás), a kulturális/kulturológiai különbségek meglétéről vagy azok hiányáról, jobb esetben az integrációról, kisebbségvédelemről. Kérdéses, hogy esik-e majd szó arról is: átlagemberek, névtelen kisemberek körében elterjedt már az ország lakosságának egytizedét kitevő romákkal szembeni cigányellenesség, romák körében él a magyarellenesség, mindkettőnek az alapja pedig a félelem és a bizonytalanság.
Közben pedig, ha jobban utánajár az ember, kiderül: mégiscsak vannak adatok, statisztikák. Póczik Szilveszter, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa egy rádióműsorban számolt be egy tíz évig tartó, 2002-ben lezárt reprezentatív kutatásról, amelyet 1500 elítélt személyes megkérdezésével végeztek. Kiderült: a börtönben lévő felnőtt férfiak fele cigány, a roma bűnözők nagy része vagyon elleni bűncselekményeket követ el, és sokszor indokolatlanul alkalmaz erőszakot. És az is: a cigányok áldozatai legtöbbször szintén romák.
Az adatokkal (mint mindig) majd az lesz a baj, hogy mindenki a saját szája íze szerint magyarázza őket. És bajlódnak majd a szóhasználattal.
Tévedés ne essék: ha a veszprémi tragédia áldozatai nem nagy népszerűségnek örvendő, ráadásul nemzetközi sportolók lettek volna, az esetről kishírben számolnak be a lapok, és semmi sem történik, a szélsőjobboldali portáloktól eltekintve senki sem foglalkozik az esettel. Így viszont szembesülni kellett bizonyos dolgokkal. Ahogyan szembesülni kell azzal is, hogy az utóbbi nyolc hónapban 53 támadás történt magyarországi cigánytelepek ellen. És azok elkövetőiről sem tudni többet, mint a brutálisan meggyilkolt kiskunlacházai lány támadóiról. És ezt most nem az egyenlősdi miatt említjük. Hanem azért, mert nyilvánvaló: a büntetlenül hagyott esetek mindkét félnél erőszakot, megtorlási vágyat szülnek. Az önbíráskodásnak pedig elejét kell venni. Mielőtt még elharapódzik.
