Szinte mindenki azt hitte, hogy az MSZP szombati tisztújító kongresszusa unalmas formalitás lesz, és a legizgalmasabb kérdésnek az számít majd, hogy vajon Lamperth Mónika egykori univerzális miniszter megszerzi-e az elnökhelyettesi posztot (megszerezte – a szerz. megj.). Ehhez képest derült égből gömbvillám volt, amit a pártelnök csinált, nevezetesen, hogy bejelentette a miniszterelnök lemondását.
És mindenki sokkot kapott. A pártbéli ellenzék, amely régóta gyűjtögette a bátorságot, hogy majd megmondja a tutit a kormányfőnek, szó nélkül maradt, hívek könnyeztek ekkora nagylelkűség láttán, szenvedélyes Gyurcsány-rajongó választók feltúrták az otthoni gyógyszeres dobozt némi nyugtató reményében, a Fidesz pedig döbbenten állt, hogy akkor most mi lesz. Mert borzalmas dolog az, ha valaki megszabadul az ellenfelétől. Akit nem győzött le, nem döngölt földbe, nem szedett verbálisan ízekre, aki egyszerűen elsétált előle. Nem lehet igazán jót pezsgőzni, nem lehet örömmámorban lubickolni, egymás vállát veregetni, hogy megcsináltuk, tényleg megcsináltuk . Csak tátani lehet a szájat, aztán gyorsan becsukni, értelmes arckifejezést felerőltetni és gyorsan, nagyon gyorsan lecserélni a lemezeket. Hogy lehet ezek után hazugkormányfőzni, lemondásra szólítani, hitelességet számon kérni? Iszonyat, milyen munka folyhat most a Fidesz-stábban: számolni kell sokat, ki kell centizni, hogy akkor most mégis, mi lenne a jobb. Hagyni, hogy a szocialisták (külső támogatással) összerakjanak egy szakértői kormányt vagy komolyan kitartani az előrehozott választások szorgalmazása mellett? Mert gazdasági világválságban, bányászbéka feneke alatti GDP-vel, romokban heverő gazdasággal, depresszióba süllyedt emberekkel nehéz csodát tenni. Akkorákat kell megszorítani, hogy azt még nézni is fáj. Hagyni kellene inkább, hogy ezt valaki más csinálja meg, aztán mint egy jó kis lakásfelújításnál, már csak felhívni a kommunális vállalatot, hogy szállítsa el a törmeléket, vagy nekiállni vakolatot leverni, csöveket kiszedni, maltert keverni? Mi éri meg jobban? És egyáltalán: mennyi az annyi? Mekkora a hiány, mihez ragaszkodik a Nemzetközi Valutaalap, mit akarnak a nagytőkések (mert a munkahelyekről azért ők gondoskodnak), és mit a munkavállalók (mert nagy sztrájkok közepette nehéz produkálni)?
Szurkolni a partvonalról pattogatott kukoricát rágva jól lehet, de itt most nem arról van szó, hogy ki kerül hatalomba, hanem arról, hogy valahogy helyre kellene rázni egy országot, ahol a legfrissebb (de nem végleges) számítások szerint az idén körülbelül 9 százalékos munkanélküliségre lehet számítani. Ahogy azt Kéri László politológus mondotta volt: nem az a kérdés, hogy ki lesz Kambodzsában a kulturális attasé, hanem az, hogy hány népszerűtlen intézkedést kell meghozni, hogy elég csak a 13. nyugdíjat teljesen megvonni, vagy kukába kerül a családi pótlék is. Gázártámogatással együtt. Például.
Gyurcsány Ferenc rendesen megbolygatta az állóvizet. És lehet meredekebbnél meredekebb összeesküvés-elméleteket gyártani arról, hogy miért tette, miért éppen most tette, amit tett, attól még helyzet van. Az elméletgyárak pörögnek ezerrel, ezzel nincs gond, naponta legalább három pazar elképzelés jelenik meg arra vonatkozóan, hogy mit is akart a pártelnök-miniszterelnök elérni. A stratégák asztalfiókjából azonban eddig használható elképzelés nem került elő. Mindenki várja a csütörtököt, hogy akkor most az SZDSZ (az örök királycsináló) megegyezik-e az MSZP-vel a jövőbeli kormányfő személyét illetően, vagy inkább átáll a Fidesz mellé, és segít feloszlatni a parlamentet. A szabad demokraták persze a két opció közül valamelyiket véglegesíthetik, mondjuk, jövő kedden is, de akkor már nem olyan szép a menyasszony, akkor már nem lehet egyszerre tartani a rendkívüli parlamenti és az EP-választásokat. Ami olyan nagyon nem baj, lehet más hétvégén is voksolni. Csak az a kérdés, hogy kinek mi éri meg.
És ez az ország szempontjából mindegy. Az országnak az kéne, hogy valaki elkezdjen kormányozni, de nagyon gyorsan. Hogy ez a kormányzás szakértői lesz-e, vagy fideszes, az csak a szurkolóknak számít.
