Keddre virradóra levél érkezett Ausztráliában élő egyik unokaöcsémtől. Azt írja, hogy Csapó Endre hazament. Nosza, gondoltam, úgyis régen találkoztunk már, majd föl fogom keresni megszokott budapesti lakásán. Aztán tovább nézem a levelet, látom benne a csatolmányt, amelyet ide is másolok:
Nem túl régen alkalmam volt foglalkozni vele a Magyar Szóban, amikor megjelent az általa írt és szerkesztett sorozatának ötödik könyve. Bőven a kilencvenedik esztendején túl ugyanis eldöntötte, hogy tíz kötetben ki fogja adni életművét, elsősorban azoknak a cikkeinek alapján állítva össze, amelyek az Ausztráliában élő magyarok újságjában, a Magyar Életben jelentek meg, hozzátéve az itt-ott tartott előadásaiból is. Alig jelent meg az ismertetőm, jött a hír, hogy a vagy fél évszázadon át élő lap 2019. január elsejétől megszűnt. Ez azonban nem akadályozta Endrét abban, hogy munkáját folytassa. Később levélben jelezte, hogy a VII. kötettel is elkészült – azóta már ezt is megkaptam –, s dolgozik a VIII.-on és a IX.-en. Nem tudhatom, meddig jutott velük, de azt igen, hogy halála alkalmából ismét írni kell arról, ki volt ő. Olyan tömören, amilyen tömören ilyenkor illik.
Bármit is írunk tanult szakmájáról, az most nem számít. Ő valójában magyar újságíró volt. Ausztráliában lett azzá. Hogy ki tekinthető magyarnak, azt fogalmazgatta egy másik népszerűsítője, Lukáts János a Magyar Élet 2018. július 12-i számában, a 8. oldalon megjelent Délsziget krónikása című írásában. „Ki a magyar? Mettől meddig számít az ember magyarnak? – a bennünk élő kérdések s a világstatisztikában adott válaszok gyakran változnak, gyakran óvatosak és bizonytalanok. Különösen igaz ez olyan országban, ahol az elmúlt másfél száz évben sokszorosára nőtt az új állampolgárok száma, ahol kétszáznál több nyelv és ugyanannyi nép élt, közülük sok eltűnt vagy beolvadt.”
És ki az újságíró? – teszem föl magam a kérdést. Hát az olyan ember, mint Endre volt. Aki újságírói pályafutása során egyebet sem tett, mint törődött azzal, hogy a körülbelül 70 000-re tehető ausztráliai magyarok el ne tűnjenek, be ne olvadjanak az olvasztótégelyben. Vagy legalább lassítsa a folyamatot. Hasonló a föladata, mint a kisebbséginek. „Az emigrációs újság – folytatja Lukáts –, tudjuk, »értéket hordó érték«, az olvasók kézről kézre adják, megőrzik, vagyis magukénak érzik, az együvé tartozás jelképének tekintik. (…) Az emigráns újságírónak hatalmas szellemi fegyver van a kezében, bonyolult és kétélű (sokélű!) fegyver. Érdeklődése, tudósítói és újságírói tevékenysége lehetőséget ad (vagy inkább kötelességévé teszi?), hogy folyamatosan figyelemmel kísérje Magyarország és az egész Kárpát-medence, a befogadó Ausztrália, valamint a világpolitika főbb helyszíneit s eseményeit, a szerzett értesülések magyar vonatkozásait megfogalmazza, és folyamatosan eljuttassa olvasóihoz.”
Csapó Endréről vette Lukáts a mintát. Mi is megfontolhatjuk.
Endrének pedig nyilván köszöni a világ magyarsága, hogy ő ilyen volt. Számon tartott bennünket, magyarokat és ügyeinket a világ inden táján. Írt sorsunkról, nyitogatta a szemünket, nyilván még abban a X. tervezett kötetben is, amelyről nem tudom, elkezdte-e írni.
Legyen neked könnyű a Rookwood temető földje, és békés az örök nyugalmad.
Újvidéken, 2019. június 25-én.
Matuska Márton
