Húsz évvel ezelőtt az hitte, újat ad a világnak azzal, hogy megálmodta a XXI. század szocializmusát. Az ejtőernyősök tisztjeként államcsínnyel próbált hatalomra jutni. Annak kudarca után két évet töltött börtönben, amíg közkegyelemmel nem szabadult. Valószínűleg ez a „két év gondolkodási idő” érlelte meg Hugo Chávezben a gondolatot, hogy a tömegek megdolgozása jobb módszer a hatalom megszerzésére. Csak meg kell találni az eszmét, amellyel a tömegek megdolgozhatók. Így született a XXI. század szocializmusának programja, amellyel – két párt, a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták jelöltjeként – húsz évvel ezelőtt, 1998. december 6-án megnyerte az elnökválasztást.
Népszavazással kormányzott. Az elsővel új alkotmányt fogadtatott el. Nem mondott le (mint De Gaulle tette) egy elvesztett népszavazás után sem, hanem azt annak bizonyításaképp használta, hogy milyen demokratikusak ezek a népszavazások. Fél Latin-Amerikát finanszírozhatta, annak köszönhetően, hogy Venezuelában van a világ legnagyobb kőolajtartaléka és a kőolaj ára a csúcson – hordónként száz dolláron – volt. (Kubától így 31 ezer orvost „vásárolt” országának.)
2013-ban bekövetkezett halála után Nicolás Maduro lett az utódja. Számára azonban már áthidalhatatlanok lettek a gondok. Mert kétszeres bajjal találta magát szembe. Az egyik: már 2014-ban felére esett a kőolaj ára, és a zuhanás itt nem állt meg. A másik: kiderült, hogy a szocializmus állama rossz gazda. Így neki már csak a mai bajok jutottak. Ezek a bajok azonban hármas tanulságot kínálnak a világnak és a gondolkodó embereknek.
Az első: a zuhanásnak nincs mélypontja. Mi is megtanultuk az infláció idején, hogy az magától nem áll meg, csak okosan és megfelelő körülmények teremtésével. Madurónak azonban csak a zuhanás és annak következményei jutottak. Venezuela megállíthatatlanul zuhan a pokolba – így a Le Monde címe. Legelőször is elszabadult az infláció: már augusztusban 3 millió bolívárba került egy kiló sárgarépa. A számítások szerint már az idén egymillió százalékos lehet, és nem segített az sem, hogy öt nullát eltöröltek az ország pénzén, a bolíváron.
A következmények szörnyűek, semmit sem segített, hogy a fizetéseket augusztusig háromezerszeresre emelték. „Venezuela tönkremegy: nincs sem pénz, sem víz, sem áram, semmi sincs” – mondja az újságcím. Nincs élelem. A lakosok évente tíz kilót fogytak. Ma már tíz venezuelaiból kilenc éhesen megy aludni. A lakosság 90 százaléka a szegénységi küszöb alatt él. Mivel a behozatal 70 százalékkal visszaesett, gyógyszer sincs. A halandóság egyre fokozódik: idén 69 százalékkal többen halnak meg, mint tavaly. Már a válság kezdetén fellobbant a bűnözés, mivel az emberek így próbálnak segíteni magukon. A főváros a világ legveszedelmesebb városa lett, százezer lakosra 120 gyilkossággal. (Ráadásul tíz gyilkosságból kilenc felderítetlen marad.) Csaknem három millió ember elmenekült az országból stb.
A másik tanulság, amit a venezuelai helyzet kínál, annak demonstrálása, hogy az egymást bénító erők hogyan teremtik meg a kilátástalan helyzetet. Az ellenzék nem képes megdönteni Maduro hatalmát, van azonban ereje megakadályozni, hogy megtegye legalább azt, amit ebben az áldatlan állapotban tehet. Mint látni fogjuk, a szocialista rendszer képtelennek bizonyult a problémák megoldására, de – mint Észak-Korea példája mutatja – képes arra, hogy egy nyomorúságos szinten, a legszörnyűbb következmények elkerülésével fenntartsa magát. Venezuelában azonban a hatalomnak és ellenzékének birkózása csak rontja a helyzetet.
Mivel egy viszonylagos demokrácia megmaradt, 2015 decemberében az ellenzék megnyerte a parlamenti választást. Maduro azonban módot talált ennek semlegesítésére. Először a Legfelső Bíróság megfosztotta hatalmától a parlamentet, és helyette Maduro megválasztatott egy sajátos testületet, amely szerinte a hagyományos politikánál jobban kifejezi a társadalom akaratát. Így állt elő az a helyzet, hogy a politikai erők egymást bénítják.
Az ellenzék nem győzhet, mert Maduro kezében tartja a hadsereget és a bíróságot. Az elnököt csak a nép válthatja le. Az ellenzék kezdetben azt hangsúlyozta, csak új elnökválasztást akarnak. Amikor pedig Maduro az elnökválasztást kiírta, annak bojkottálása mellett döntöttek azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs emberük, aki Maduróval felvehetné a versenyt. Így Maduro két ellenjelölttel szemben a szavazatok 67,7 százalékával nyert. Az ellenzéknek pedig csak a tüntetések maradtak, amelyeknek augusztusig 160 áldozatuk volt.
A harmadik tanulság annak demonstrálása, hogy a Chávez által megálmodott szocialista modell azért jutott válságba, mert egy felelőtlenül költekező rendszert teremtett, amelyet nem igazol az sem, hogy e költekezés részben a szegények helyzetének javítását szolgálja.
Mint Kína és részben Vietnam példája mutatja, a szocializmus csak akkor maradhat meg, ha nemcsak hatékony gazdaságot teremt, hanem be is kapcsolódik a globális világgazdaságba. (Kína próbált is segíteni, hisz pénzügyi segítsége nélkül Venezuela már 2015-ben csődbe jutott volna, de régi igazság: nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani halat fogni.) Venezuelában azonban a kőolaj teremtette bőség részben pazarlással járt: a szociális juttatásoktól a latin-amerikai országok segítéséig. Részben egy felduzzasztott, rosszul működő állami apparátust teremtett, amely 3,3 millió hordóról 2,6 millióra vitte le a napi kitermelést.
