A Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége Szabó Gabriella temerini népzenészt több évtizedes munkásságáért KÓTA-díjjal tüntette ki a népzene kategóriában.
A rangos, anyaországi elismerést január 21-én a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium dísztermében vetted át. Mit jelent számodra?
– Az elismerés, amely új lendületet ad az életemnek és a munkámnak, nem csupán az én érdemem, hanem azoké is, akikkel együtt dolgoztam: a gyerekeké, a szülőké, a fölkészítőké és a közönségé, akiknek fontosak a tömeges rendezvényeink, amik miatt ezt az elismerést kiérdemeltem.
A kultúra, a néptánc, a népzenei találkozók mit jelentettek valamikor és mit jelentenek most az életedben?
– Tizennégy éves koromban havonta legalább egy hétvégét Magyarországon töltöttem: Pécsett a C kategóriás alapfokú néptáncvezetői tanfolyamra, aztán Pesten a B kategóriás néptáncoktatói tanfolyamra jártam, és elkezdtem foglalkozni gyerekekkel, időnként továbbképzéseket szerveztem, hogy tovább adjam nekik a néptánc örömét és szépségét. Végtelenül örülök, hogy mások is fölkarolták ezt, így most nálunk is viszonylag egyszerűen hozzáférhető ez a tudás, amelyért nekünk elég sokat kellett utazni annak idején, és nagyon kevesen utaztunk el innen ezekre az anyaországi képzésekre.
Véleményed szerint mit jelent a közösség életében a kultúra, a néptánc, a népzene?
– A közösség életében is nagyon sokat jelent a népzenei anyanyelvünk. A népdalokban fellelhető szövegek is nyilván másfajta gondolkodásra sarkallják azokat, akik megismerkedhetnek ezekkel a szövegekkel, a néptánc pedig segít a mozgásfejlődésben. Tehát a gyerekek mozgás- és beszédkészsége kicsi korban népdalok, mondókák elsajátításával fejlődik. Ez a kultúra később is nagyon jó közösségépítő. A népdalokon, néptáncokon szocializált gyerekek nyitottabbak, magabiztosabbak, mint azok, aki nem ismerkedtek meg ezzel a kultúrával. Ha meg kell jelenni valahol, tudják, hogy fölvállalhatják magukat. Azt hiszem, nagyon fontos a közösség számára és azon túlmenően is, hogy a hagyományainkat ápoljuk és továbbadjuk.
Elégedett vagy-e a színvonallal, és milyen további terveid vannak a Szólj, síp, szólj, valamint a Durindó és a Gyöngyösbokréta rendezvényekkel?
– A tavalyi évben kiugróan nagyszámú versenyző száznál több műsorszámot jelentett be. Mégsem számítunk elődöntőt szervezni. Egynapos rendezvény lesz, mert úgy gondoljuk, a gyerekeknek nagy élmény eljönni Újvidékre, bejönni az Újvidéki Rádióba. S ne zárjuk ki azokat ebből, akik egy-egy döntő alkalmával gyöngébben teljesítenek. Elégedett vagyok a színvonallal, és különösen elégedett vagyok a fölkészítők munkájával, akik a Szólj, síp, szólj! rendezvényeken nőttek fel. Ez a 33. Szólj, síp, szólj! újra egynapos lesz.
A Durindón és a Gyöngyösbokrétán már nem én vagyok a Fesztiváltanács elnöke, de a Fesztiváltanács tagjaként továbbra is azon leszek, hogy a résztvevőknek és a közönségnek is sokat jelentsen ez a két rendezvény. Az idén megpróbáljuk fölcserélni a két napot: szombaton lesz a Gyöngyösbokréta, vasárnap a Durindó, hogy szombat este a fiatalok a táncházban maradhassanak és ők is jól érezzék magukat.
A Hívogató és a Batyu együttes tagja voltál, különféle táborokat szerveztél. A VMPE népzenei szakosztályának pedig vezetője vagy, a középiskolások Művészeti Vetélkedőjének a népzenei és néptánc-vetélkedőjét, a Kőketáncot te „találtad ki” 22 évvel ezelőtt, a Dalárda temerini férfikórus vezetője vagy, és sorolhatnám tovább. Mi motivál a sok munkában?
– Nekem fontos, hogy a közösség létezzen, együtt legyünk, tartozzunk egy közösséghez. Tulajdonképpen majdnem mindegy, hogy melyikhez, de igazán nem mindegy, hogy melyikhez. Az, hogy hol születtünk, alapvetően meghatározza, hogy melyikhez tartozunk. Úgy érzem, hogy jó lenne, ha többen is éreznék, fontosak vagyunk egymás számára. Nem egyszer nagyon nehéz volt otthonról elindulni, s azt mondtam, inkább itthon maradok, valami mást csinálok. Aztán tudatosítottam, hogy ezt nem lehet, mert megbeszéltük. Például a Dalárda tagjainak is nyilván van más feladata. De ezt az áldozatot meg kell hoznunk egymásért, hogy lássuk, hogy itt vagyunk, fontosak vagyunk egymás számára, s ha kell, nemcsak egymás idejét használjuk, hanem egymást támogatjuk.
Nemcsak népzenészként, hanem újságíróként is beloptad magadat az emberek szívébe…
– Tiszteletdíjasként kezdtem dolgozni az Újvidéki Rádió gyerekműsorok szerkesztőségében, amikor ott volt Dudás Anikó, Dormán Laci, Nagy Margit. Azóta is a szívem csücske a gyerekműsorok, a találkozás, a beszélgetés velük, illetve nagyon szeretem a szerda délutáni betelefonálós Beszédtéma című műsoromat. Hétről hétre nem könnyű feladat kitalálni olyan témát, amely érdekes és fontos lehet a hallgatók számára. Ezenkívül időnként a híradókat szerkesztem, három reggelen élvezem a Gyerekpercek műsoromat, továbbá csütörtökön én állítom össze a nyolc-tízperces hagyománymegtartó részt.
Feleség vagy és háromgyermekes édesanya is. A családod is a népzene szeretetében alakítja az életét…
– Az idősebb lányunk a pesti zeneakadémiára jár ének szakra, a fiunk a Fokos zenekar egyik prímástamburása, a fiatalabb lányunk táncol, muzsikál, énekel, a férjem pedig, aki valamikor a Batyuban és a Hívogatóban népzenélt, lakodalmakban és bálokban muzsikálva keresi meg a pénzt, időnként ő is próbálkozik más műfajjal. A gyermekeink népzenélnek, iskolában, továbbképzéseken tanítanak…
Elégedettnek, boldognak érzed magad?
– Igen, most jól érzem magam a bőrömben. Mi voltunk 1991-ben egy évet a férjemmel Németországban, amikor a háború kezdődött, de hazajöttünk. Úgy láttuk, hogy az az életstílus, amelyet ott nemcsak a németek élnek, hanem az elvándoroltak is, nekünk nem felel meg. Ott is bekapcsolódtunk rögtön a népdalcsoport munkájába, zenéltünk, énekeltünk is a stuttgarti táncosokkal. Megszerveztük velük az első táncházat is. Amikor hazajöttünk, ők folytatták a munkánkat, ha nem is túl rendszeresen, de vannak táncházak. Mi azonban úgy érezzük, minket az nem tud igazán kielégíteni, mert valójában nem oda tartozunk. Nem akarjuk azt a fajta életmódot élni, amit a kintiek élnek.
Azt hiszem, jól döntöttünk, hogy hazajöttünk, annak ellenére, hogy anyagilag biztos, hogy sokkal jobban élnénk, ha kint maradunk, kint dolgozunk. Lelkileg viszont sokkal megtörtebbek lennénk, mert azt láttuk, hogy ott sokkal nehezebb lélekben is megmaradni annak, aminek az ember szeretne lenni.
Itthon egy kicsit könnyebben tudjuk egymást erősíteni. Viszonyítás kérdése, hogy anyagilag mi az, ami kevés, és mi az, ami sok. Persze sok esetben tényleg olyan nehéz a helyzet, hogy nekem is elakad a szavam, amikor azt a rádióba betelefonáló megosztja velem és a többi hallgatóval.
