Az alacsony konyhában még magasabbnak tűnt. A kis ablak felé fordult. A felesége lábujjhegyre emelkedett, megigazította hollószín nyakkendőjét, a hófehér ing gallérját, a fekete öltönykabát hajtókáját és hátrébb lépve, még egyszer megelégedéssel végigmérte a férjét. A szertartás véget ért, esteledett. Horváth János úgy állt ünneplőben a kis ház még kisebb konyhájában, mint ezüstkanál a krumplilevesben. Hóna alá vette a gondosan tokba illesztett, hordozható cimbalmot és elindult az éjszakába. Már nem tudom, hol muzsikált, és melyik bandával, de valami biztos, ötven éve történt a barátomnál Nagybecskereken, a Jamurában. Édes, barna színe és sült gesztenye illata van ennek az emléknek. Ez volt az első találkozásom a cimbalommal.
Legutóbb vasárnap este hallgattam ezt a csodálatos, népinek mondott hangszert, pontosabban a két világhírű mesterét, Balogh Kálmánt és Lukács Miklóst, akik az újvidéki városháza nagytermében elkápráztatták a nagyérdeműt.
Olyan ez a néhány sor most a számomra, mint egy imatized, amelyet a csoda után kötelezőnek érez a szem és fültanú. Leszögezem, a gyors legényes, a boogie-woogie verbunk, a román tánc és a szitár zenét idéző indiai, madrászi emlékek tényleg csodát jelentettek számomra, mert nem erre, hanem kizárólag népzenére számítottam. Az is biztos, hogy a második ráadásként elhangzó kalotaszegi hajnali muzsika is bátran nevezhető imádságnak, különösen ilyen meghitt, improvizatív előadásban.
A szép zenei élményt, a katarzist felidéző emlékekhez, az est egyik fellépőjének, Balogh Kálmánnak az interjúját tesszük, amelyet a koncert után adott Magyar Szónak.
– Bármennyire is kötöttek a formák, úgy a népzenében, mint a klasszikus muzsikában is, az előadó mindig ott van mögötte. Régen a klasszikus zene sem volt annyira kötött. Gondoljunk csak a barokk zenére, ahol a fantasztikus muzsikusok alkották újra, amit a zeneszerzők gyakran csak jelzések formájában rögzítettek. Bach és a barokk után mindez módosult. Ma viszont újra abba az irányba nyílnak a lehetőségek, különösen a kortárs zenében, hogy az előadó improvizatív készsége is fontos. A népzenében ez mindig úgy volt, hogy megvoltak a kötött formák, a tradicionális ritmusok, tánc alá való zenék, vagy dallamvonulatok, amiket, mint örökséget követtek. De voltak olyan népdalénekesek, akik az ősi alapok felhasználásával, maguk alkottak szöveget, dallamot és variációkat is. A népművészet nem is élhet anélkül, hogy ne formálná a mának újra azt, amit örökségül kapott. Ezeket nem konzervként kell kezelni, hanem továbbfejleszthető ötletekként. Az, hogy mi a jelen népzenét még megpróbáljuk hangról hangra megtanulni, stílusában elsajátítani, az azért van, mert mi nem beleszülettünk, hanem másodkézből kaptuk. Ma már egyes fiatal muzsikusok erősen improvizálva teszik ugyanezt. Ugyanakkor vannak műfajok, mint a jazz és a világzene (mindkettőben érintettek vagyunk), amelyeknek természetéhez hozzátartozik az improvizáció. Mi eleve örvendünk annak, hogy kihasználhatjuk ezeket a lehetőségeket. Megtartjuk a gyönyörű, szép örökséget, de egy picit kitágítjuk a határait, vagy csak éreztetjük, hogy mi mit gondolunk egy picit másként. Persze, ezek csak játékok. A városi cigányzenében nagyon beálltak egyfajta hangképzésre, ami egy háttérmuzsikálás. Ez nagyon virtuóz és perfekt játékot igénylő zene, de itt le is szűkülnek a lehetőségei. Mi az egyéni előadóművészetben szeretnénk minél több lehetőséget kihasználni, ezért is nyúlunk ezekhez az ősi hangszerekhez – fejezte be nyilatkozatát Balogh Kálmán, aki Lukács Miklóssal nagy sikerű hangversenyt adott Újvidéken. A koncertet a belgrádi Magyar Nagykövetség, a Balassi Intézet– Collegium Hungaricum Belgrád és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával az újvidéki Ifjú Zenebarátok Szervezete rendezte.
