Írói, szerkesztői minősítésben, díjazottként és zsűritagként egyaránt, az elmúlt évek folyamán többször megfordultam a zombori Berta Ferenc Zsebszínház Találkozások elnevezésű rendezvényén. A Magyar Polgári Kaszinó ódon falai között valahányszor ugyanaz a meghitt hangulat köszöntött: a Zsebszínház Kisegyüttesének fülbemászó muzsikája, izgalmas képzőművészeti kiállítás, lelkes közönség, Győrfi Sándor és Klára személyében szívélyes vendégfogadás, és nem utolsósorban, a mindentudó Abi al-Maarri prózahősének alteregójaként: Fekete J. József – értő kérdéseivel és empatikus hozzáállásával vendégeihez.
Kedden rendezik meg 200. alkalommal a Magyar Nemzeti Tanács által kiemelt jelentőségű kulturális rendezvénynek nyilvánított Találkozásokat. A jubileum apropóján Fekete J. Józseffel, a Zsebszínház elnökével beszélgettem.
A múlt hónapban ünnepelte a Berta Ferenc Zsebszínház fönnállásának 14. évfordulóját, a jövő héten tartjátok meg a 200. Találkozásokat. Tizennégy év elteltével milyennek ítéled meg a Zsebszínház eddigi tevékenységét, különösen a Találkozásokat?
– Szerénytelenül hangzik, de el kell mondanom, szerintem munkatársaimmal jól kitaláltuk ezt a rendezvénysorozatot. Arra törekedtünk, hogy a zombori közönség számára anyanyelven, folyamatosan mutassuk be azokat a vendégeket, akik a kortárs irodalomban, művészetben, sportban, egyéb területeken jelentősek. Ez persze nem zárta ki, hogy az elmúlt közel másfél évtizedben ne járt volna nálunk japán író és fotográfus, szíriai fotóművész, ne léptek volna színpadra birkózólányok, de volt vendégeink között afrikai vadász, nehéz lenne fölsorolni ennek a sokszínűségnek a résztvevőit. Az induláskor kikötöttük, hogy a műsor nem tarthat tovább hatvan percnél, nincsenek közönségkérdések, és nem szerepelhetnek benne politikusok és az egyház képviselői. Ez talán durván hangzik, mert nem is igaz. Vendégeink voltak hazai és külföldi politikusok, akikkel nem politikáról, hanem inkább a vízilabdáról és a teniszről beszélgettem, plébános és káplán, őket vatikáni tanulmányaikról, illetve a hobbiként űzött ikonfestészetről faggattam. A közönség, köztük a faluról beutazók elfogadták és támogatják ezt a koncepciót. Persze minden évre kitaláltunk valami tematikát, volt, hogy a könyv évét hirdettük meg, akkor könyveket adományoztunk a közönségből kisorsoltaknak, volt fiatalok éve, amely során olyan középiskolásokat mutattunk be, akik 16-17 évesen tervezik a jövőjüket, valamilyen célt tűztek maguk elé, és a különböző, nem tanulmányi, hanem szakmai versenyeken bizonyították eltökéltségüket, de azoknak is szenteltünk egy esztendőt, akik már korosak, sokat letettek már az asztalra, ám lassan feledésbe merült személyük.
Melyek azok a kezdeti célkitűzések, amelyeket egyáltalán nem, vagy csak részben sikerült megvalósítanotok?
– A fiatalok bevonása a közönség közé. Az indulás évében irodalom-központú volt a rendezvénysorozat, körbejártam a középiskolák igazgatóit, jelezvén, hogy a diákjaik élő irodalom élő szerzőivel találkozhatnak a műsorok során, és ezt az intézményvezetők értékelték is. Jöttek a gyerekek a tanáraikkal, de lemorzsolódtak. Az utazó diákoknak a műsor vége előtt el kellett indulniuk, ami tény, de senkit se zavart kivonulásuk, majd az volt a kifogás, hogy zavarják a műsort, tökmagoznak, ami valótlan, hiszen a termet mi takarítjuk, tudjuk, mi maradt a gyerekek után, végül, hogy a délutáni váltásban órát veszítenek a Találkozások látogatása miatt. Ezt viszont egyetlen iskolaigazgató nem rótta föl, az eredmény mégis egyértelmű: fiatalok nélkül maradtunk.
A Zsebszínház megalakulásától fogva – ahogyan a név is jelzi – színházban (is) gondolkodtatok, végül ezt fel kellett adnotok. Mit sikerült ezen a téren megvalósítani, és milyen nehézségek vezettek oda, hogy a szervezet felhagyott a színjátszással?
(Fotó: Dávid Csilla)
– A Zsebszínház voltaképpen a Vajdasági Magyar Amatőrszínház megszűnte utáni űr pótlására született. Úgy képzeltük, egy év alatt színre viszünk egy darabot a környékbeli műkedvelőkkel és hivatásos rendezővel, a következő évben pedig, amíg tájolunk a darabbal, egyben készülünk az újjal. Azokat a helyeket kívántuk fölkeresni, ahol már nincsen elegendő erő és energia a műkedvelő színjátszáshoz, viszont igény van rá. Ezt hat éven át műveltük, de tudni kell hozzá, a színészeink Szenttamástól Szabadkáig hétvégeken utaztak Zomborba a próbákra, így bár útiköltséget és étkezést kellett biztosítanunk számukra. Színi előadásokra viszont a 14 év alatt senkitől nem kaptunk egyetlen dinár támogatást sem. Pedig volt olyan év, amikor körülbelül ötven helyen léptünk föl színdarabbal, az első Nyári Találkozásokat két hónap alatt 18 helyen mutattuk be, abban az esztendőben mintegy 25 000 nézőt mozgattunk meg. A színház külön hozadéka volt, hogy a műkedvelők tanultak a rendezőktől, egymástól, az új ismereteket pedig anyaegyesületeikben kamatoztatták. A színjátszás egyébként is drága dolog, esetünkben legtöbb színészünk hétvégéken 240-260 kilométert utazott a próbákra, támogatás híján ma ezt az útiköltséget se tudnánk megtéríteni, így kénytelenek voltunk lemondani a színpadi produkciókról. Szövegkönyv-gyűjteményünket átadtuk a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek, a jelmezek és kellékek zömét pedig a bezdáni Petőfi Sándor ME színjátszóinak.
A kezdetektől a Győrfi házaspárral együtt vezetitek a szervezetet. Avass be műhelytitkaitokba: hogyan zajlik a közös munka?
– Ha nincsen Sándor, és nincsen Klára, Zsebszínház se lenne. Voltaképpen ők több évtizedes színházi múltjuk hátszeléből vonták ki az ötletet, általában Sándor ötli ki a tematikát, Klári leszervezi, nekem meg azt kell kitalálnom, ki legyen a vendég, hogyan szólaltassam meg, hogy a közönségnek is kedvére tegyünk. A vezetőségből mindhárman megfordultunk más egyesületek vezetőségében is, és azt szűrtük le, minél nagyobb a létszám, annál nagyobb a tehetetlenség. Mi hárman minden hétfő este hat órakor leülünk, beszélgetünk, közben kipattan a szikra, milyen legyen a színpadkép stb. Mindenki tudja, mi a feladata, és nincs kire mutogatni, mint egy nagy csapat esetében, hogy valami őmiatta nem sikerült.
A fiatalok hiánya ellenére is szembetűnő, hogy a Találkozásokon mindig szép számban van közönség, olykor még a száz főt is meghaladja a műsor iránt érdeklődők száma. Ha figyelembe vesszük, hogy Vajdaság-szerte hasonló jellegű rendezvényeken a húsztagú közönség is sikernek számít, felmerül a kérdés, hogyan toborozzátok ti a közönséget, mekkora munkát fektettek a közönségszervezésbe – és kik a ti közönségetek?
– A közönségszervezés természetesen komoly feladat, még 14 év után is rengeteg energiát fordítunk rá. Klára telefonon értesíti a közönséget, Sándor és én, két segítőnkkel ismerőseink kezébe adjuk a szórólapokat, vannak plakátjaink, meg jó sajtónk van, a helyi médiumok rendszeresen bejelentik műsorainkat.
Eddig több százan megfordultak már nálatok. Milyen tényezők határozzák meg, hogy ki mindenkit hívtok meg a Találkozásokra?
– Kényes a kérdés, bármilyen válasszal megsértek valakit. Tény, hogy figyelünk a meghívottak kiválasztására, a föllépők kommunikációs képességére, a helyi közönség közti kedveltségére, ismertségére. Sokan kimaradtak az élbolyba tartozó művészek, tudósok közül. Most kérek elnézést tőlük: csupán a pénzhiány az oka, hogy meg se mertük hívni őket.
A 200 Találkozások közül melyiket emelnéd ki, amely különösen emlékezetes maradt számodra?
– Talán a negyedik, 2002 márciusában, amikor dr. Bori Imre volt a vendég. Az akadémikus néhány nappal korábban tartotta székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián. Akkor még nem a Magyar Polgári Kaszinóban, hanem a vele szemben lévő nyugdíjasklubban tartottuk a rendezvényeinket, ráadásul akkoriban még kevesen hallottak a Zsebszínházról, Bori tanár úr mégis elfogadta a meghívást, és örömmel tett neki eleget. Természetesen büszke vagyok, hogy 2010-ben újralapítottuk a Herceg János Irodalmi Díjat, mindegyik díjátadás különleges élmény volt.
Mivel folytatjátok a következő 200-as sorozatot, és mi lesz a Találkozások jövő évi témája?
– Az idénre megítélt egyik támogatást nem utalták át, ki kellett költöznünk a székhelyünkről, ezért úgy döntöttünk, januárban és februárban szünetelünk. Ez alatt az idő alatt kell kitalálnunk a jövő évi témát. Ötleteink ugyan vannak, de minden a jövő évi költségvetésünk függvénye. Az már biztos, hogy a hagyományos nőnapi rendezvényünket megtartjuk, akárcsak a Dunatáji Herceg János Napokat is májusban. Ehhez a Bielitzky Károly Városi Könyvtár fölajánlotta támogatását, amiről a minap megállapodást is kötöttünk.
