Igazán hihetetlennek tűnik az Európai Unió célkitűzése, nevezetesen, hogy tíz éven belül, 2020-ig lakosságának 40 százaléka egyetemi végzettséggel rendelkezzen. Ez még az EU szintjén is meglehetősen derűlátó elvárásnak tűnik, de ha tudjuk, hogy Szerbiában a lakosság mindössze 6–7 százaléka rendelkezik egyetemi oklevéllel, akkor végképp érzékelhetjük a célkitűzés nagyságrendjét. Ezenkívül az unió szabványai szerint legalább kétszer annyi kutatóra lenne szükség Szerbiában, mint amennyi pillanatnyilag van, hiszen számuk jelenleg 8500 körül mozog. A jószerével becslésre alapozott kimutatások arra is rámutatnak, hogy kevés a műszaki egyetemekre járó hallgató: a 30–35 százalék helyett legjobb esetben is csak 15 százalék az arányuk.
Dr. Žarko Obradović oktatásügyi miniszter az utóbbi időben több ízben is hangoztatta a hallgatói létszám növelésének fontosságát. Mint mondta, erre az ország EU-s felzárkózása miatt van szükség. Merthogy a jól képzett emberek országaiban természetesen nagy gondot fordítanak az oktatásra, ami azzal jár, hogy sok pénzt is fordítanak rá. Nálunk október elején is a fővárosi egyetemi karok fűtési számlája volt a téma. A hátralékot bizonyosan rendezni fogják, de azért mégiscsak...
Ha ez az ország valóban növelni szeretné a felsőoktatási végzettségű polgárai számát, ha tényleg fel kíván zárkózni a legszegényebbek közül a közepesen fejlett európai államok közé, akkor sok mindent meg kell fogalmaznia az oktatás terén is. Munkahellyel kell kecsegtetnie a szakfőiskolák és egyetemi karok iránt érdeklődő fiatalokat, hogy egyáltalán felvállalják a számunkra sokszor megfizethetetlennek tűnő tanulmányokat, és természetesen az oktatás megfelelő színvonalát is biztosítania kell, aminek alapvető kiadásai mégsem a fűtési számlában merülnek ki. Ezenkívül ésszerűsíteni kell, magasabb színvonalra kell törekedni, hatékony oktatási rendszert kell működtetni. És ha az ország célba akar érni, még a kisebbségekről sem szabad megfeledkeznie.
Ebben mindenki egyetért. Sőt abban is, hogy valamiféle alapunk azért mégiscsak van a felsőoktatási képzés bővítésére, merthogy meglepően sok az ilyen intézmény. Az ország területén legalább 40 közgazdasági, ügyviteli, menedzseri szakfőiskola vagy egyetemi kar működik, és van még 13 jogi kar, 9 orvostudományi egyetem, öt gépészeti egyetem, 14 gépészeti-műszaki szakfőiskola, 5 tanítóképző egyetem, 8 óvóképző szakfőiskola... Az akkreditáció során 123 kar és 18 egyetem kérte a bejegyzését. Az állami alapítású intézmények 93 százaléka, a magánalapításúak 72 százaléka szerezte meg a munkaengedélyt. (Nem lehet azonban elégszer figyelmeztetni: több kar úgy működik, hogy még csak nem is fordult az akkreditációs bizottsághoz bejegyzésért, ennélfogva messze ívben el kell kerülni, hiszen érvényes diplomát úgysem tud majd kiadni.)
Majd kiderül, hogy sok vagy kevés-e ez az első pillantásra egészen tekintélyes potenciál a célkitűzések kielégítésére. A miniszter közelmúltbeli újvidéki tartózkodása során kijelentette, hogy jövőre elkészül a nemzeti oktatási stratégia, mely választ ad majd a mennyiség és a minőség kérdésére. De azért remélhetőleg eloszlat egyéb kételyeket is, mint amilyenek: milyen káderekre van valójában a gazdaságnak szüksége, milyen tudást nyújt a magán- vagy az állami egyetem, vagy akár hány hallgató tanulhat állami költségen a felsőoktatás különböző szintjein.
