Aki dolgozik, az téved is, tartja a szerb közmondás. Megfordítva is ugyanoda jutunk, vagyis ha azt mondjuk: csak az hibázik, aki dolgozik, nem tévedünk nagyot. Ezt a tévések is pontosan tudják, hiszen se szeri, se száma a bakiknak. Nem kedves megállapítások: Igen... sok mosolygást hallottam a nézők részéről!…, vagy: Meztelen volt, még a ruhái sem voltak rajta!…, netán: Vízbe fúltak a halak?
De a rúd nemcsak a tévésekre jár rá. A politikusokra is lehet számítani. A napokban a francia belügyminiszter nyelve botlott meg például egy interjúban – és nyomban sztár lett belőle az interneten. Az interjúban azt magyarázta, hogy az ujjlenyomatok miként különböznek a genetikai lenyomatoktól. Az ujjlenyomatok – franciául empreintes digitales – kifejezés helyett azonban a „genitális lenyomatok” (empreintes génitales) szavakat használta, melyek – ugyebár – nem azonosak a genetikai (DNS-) lenyomatokkal. Az interjút nagyon sokan látták, s egy csapásra azok is megtanulták Brice Hortefeux nevét, akik addig nem tudták. A közvélemény manapság már csak ilyen.
Hol van már az az idő, amikor Vitray csak ült és mesélt, és csak ő mesélt, meg esetleg Antal Imre? Nem tudom, hogy az idő szépített-e emlékeimen, de „durva”, vagy gyakori bakikra, sőt kifogásolható nyelvezetre nem emlékszem. Időközben a televízió arca és hangja egyaránt megfiatalodott. Annyi tehetséges fiatal árasztotta el hirtelen a televíziót – bemondók, műsor- és játékvezetők, riporterek –, hogy a néző csak bámul, mondják-nyomják a szöveget, mintha mindig ezt csinálták volna. A konkurenciaharcnak biztos szerepe van a változásban, de a sok új fiatal éppen a kora miatt meglepően jól végzi a dolgát. Még akkor is, ha jóval többet vétenek a nyelv törvényei ellen – hogy csak a nyelvhelyességnél maradjunk –, mint a néhány évtizeddel ezelőtti menő „nagyfejek”. Egy biztos: a két generáció közötti különbség a tempóban van, régen előbb ki kellett járni az iskolát, csak utána jöhetett a nyilvánosság.
Az igazsághoz tartozik az is, hogy manapság a nézőt is mással lehet „megfogni”, mint egykoron. Időnként nevetek rajta, alapjában véve mégis bosszantanak a nagyon is közvetlen meg- és felszólítások: Köszönjük, hogy velünk tartanak!, Maradjanak velünk! vagy a következik helyett gyakran alkalmazott Jön! felirat. Megszoktuk ezeket a felszólításokat, észre sem vesszük, hogy befolyásolni akarnak bennünket, ráadásul magyartalanok. Aki nézi a CNN-t, vagy más angol nyelvű hírtelevíziót, naponta tucatszor hallhatja a Thanks for joining us!, a Stay with us! mondatokat, vagy láthatja a Coming up! feliratot. Mármost, hogy a néző hol marad, kivel tart, az a kínálattól függ, de azért a nyelvezetre minden tévécsatornának ügyelnie kellene. Persze, lejárt Vitray nemzedékének kora, de attól még szólhat hozzánk a tévé a magyar nyelv szellemében, sőt írhat (feliratok, táblázatok) a magyar helyesírás szabályai szerint. Mert – de minek is ezt magyarázni? –, csak így érdemes.
