A Magyar Nemzeti Tanácsnak a Vajdasági Magyar Nemzeti Színház létrehozásáról meghozott döntéséről Franyó Zsuzsánna dramaturg, a Vajdasági Rádió színikritikusa, a szabadkai Népszínház és az Újvidéki Színház egykori munkatársa, dramaturgja, művészeti vezetője véleményét is kikértük.
– Úgy gondolom, nem ez a legalkalmasabb a pillanat a nemzeti színház alapítására – mondta. – Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem lehet az ilyenfajta átszervezés aktuális akkor, amikor a színházakat és a művelődési intézményeket anyagilag leépítik.
Fontosnak tartom elmondani azt is, hogy a nemzeti tanács tagjai közül nagyon kevesen ismerik a szabadkai Népszínház alakulástörténetét, pedig azzal fontos lenne tisztában lenni. Fontos lenne, azon egyszerű oknál fogva, hogy az intézmény megalakulása utáni időszakban is problematikus volt a közös kassza. A tartomány a pénzt a szabadkai magyar drámatársulatnak utalta át, de valamennyien költöttek belőle. Amikor 1976-ban odakerültem a színházba, Pataki László drámaigazgató a tartományi szerveknél kereste a megoldást, elment, és szóvá tette, hogy az a bizonyos összeg, amit a magyar társulatnak utalnak át, legyen ténylegesen a magyar társulaté. Azt a választ kapta, hogy ők átutalják a pénzt, s amikor az bemegy a közös alapba, nekik már nincs beleszólásuk annak szétosztásába. Akkor jöttem én, ugyanezt megismételtem, mert úgy gondoltam, hogy majd én is felteszem ezt a kérdést, hiszen a szabadkai Népszínház magyar társulatának színészei reggel 10-kor bementek próbára, utána a klubban megettek egy pogácsát, majd beültek a buszba, és utaztak akár Kukutyinba is, hogy egy hideg teremben játsszanak, majd éjszaka hazautaztak, és másnap újra próbáltak. Mindeközben ugyanennek a színháznak a szerb társulata boldogan ült a klubban, iddogált, és a legmesszebbi kiutazása során talán Nagyfényig jutott. Persze mehettem én is, ugyanazt a választ kaptam.
Ezt az alakulástörténetet azoknak is ismerniük kell, akik a nemzeti tanácsban ülnek. Merthogy itt mindig az anyagiakon múlik minden, és nem a megnevezésen. Ezt szét kell választani, nem szabad összetéveszteni, és legfőképp nem szabad a színházat más célokra használni, mint ami az eredendő rendeltetése. Ha jól emlékszem a 34 és fél munkaévem történéseire, akkor azért sok darabot láthattunk nemzeti drámairodalmunk kiválóságaiból. Nem a színház neve határozza meg azt, ami egy színházban történik.
A történet másik része az, hogy '74-ben azzal a céllal hozták létre az Újvidéki Színházat, hogy kiegészítője legyen a szabadkai Népszínháznak, hiszen a szabadkainak az volt a feladata, hogy azokat az előadásokat, melyeket színre vitt, elvigye vidékre. És el is vitte. Majd Ljubiša Ristić „áldásos tevékenységének” köszönhetően megszűnt ez a tevékenysége, s akkor az Újvidéki Színház, amely eredendően városi, kiegészítő színházként működött a szabadkai mellett, kénytelen volt felvállalni ezt a feladatot is. Gyakorlatilag újvidéki városi pénzekből finanszírozták ezt a tevékenységet, mert ide már nem folyt be tartományi pénz. A tartomány pénze továbbra is a szabadkai Népszínház Magyar Társulatába csordogált, pontosabban a már említett közös kasszába.
Attól, hogy nemzeti színháznak vagy bármi másnak nevezünk egy intézményt, még nem lesz több pénz. Hiszem, hogy ez a közösség, ebben a felállításban ebbe soha nem fog belemenni. A név magában nem hoz több pénzt, mint ahogyan nem lesznek árulókká azok sem, akik tovább látnak az orruknál. Ugyanazon a lerágott csonton rágódunk majd továbbra is. Azt gondolom, hogy ez az út „sehonnáig” vezet – összegezte véleményét a szakember. – Azzal kellene inkább foglalkozni a nagy nemzeti öntudatban, hogy a meglevő színházainkat valamelyest bővítsük, hogy lehetőséget adjunk a fiataloknak is.
