A XXI. évszázad első évtizede Szerbiában nem a jog uralmáról marad emlékezetes. A jogi káoszról annál inkább. Ennek egyik megnyilvánulása a szerzői jogok abszolút mellőzése. Ki fizet a sugárzott zenéért? Mi történik, ha a hírforrás megjelölése nélkül kerül prezentálásra egy-két-három… hír? S mi akkor, ha – se hét, se nyolc –, a friss eseményt megörökítő felvételt egyszerűen lekoppintja a ellenlábas tévécsatorna?
Nos, ennek az esetnek a kimenetelét hamarosan meglátjuk. Esély van rá, mert a Szerbiai Rádió és Televízió bizonyosan nem hagyja annyiban, hogy legnagyobb vetélytársa, a Pink televízió minden következmény nélkül lopja a filmjét. Nem kis pénzbe kerül egy vidéki tudósítóközpont fenntartása, viszont ha országra, világra szóló esemény helyszínévé válik – mint amilyennek Kraljevo bizonyult váratlanul a november elejei földrengés által –, akkor a leggyorsabb információk birtokában van.
Ezt gondolta az SZRT, a Pink viszont mást. Mindössze 15 másodpercnyi képanyagot sugárzott azon frissiben a természeti katasztrófával sújtott vidékről, de a képsor alá/fölé nem tüntette fel, hogy kié a felvétel. Az állami köztelevízió a nyilvánossághoz fordult, és természetesen a Köztársasági Műsorszórási Ügynökséghez (RRA), melynek két hétre volt szüksége ahhoz, hogy megszólaljon. De megszólalt. A napokban felszólította a rózsaszín televíziót, hogy 15 napon belül válaszoljon a saját védelmében. Ha mások is az SZRT-hez hasonlóan járnának el saját jogaik védelmében, bizony jó kis kavalkád keletkezne az RRA körül, de előbb-utóbb talán az emberekben letisztulna a mások munkája iránti fokozott(abb) tisztelet szükségessége, amiről bizony, oly könnyű megfeledkezni.
A fejekben kell elsősorban rendet tenni – halljuk mostanság igen gyakran. Az első lépéseket efelé talán a családban, majd az iskolában kellene megkapni, s a média sem utolsó ebben a sorban. Mégis, az acsarkodások, a jogtiprás, a fogcsikorgatások, a trágárságok rajzása idején is meg kellene találni a módját annak, hogy a tisztánlátás, a józanság, az igazi érték kerüljön előtérbe (különösen) a köztelevíziók kínálatában, szemben az anyagias, komisz, hadd ne mondjam: bűnös világgal.
Egyszerű példát tudok említeni: ismerős hang ütötte meg a minap a fülemet, amikor a bekapcsolt tévé előtt mentem el. A Duna TV szólt. Az irodalmi műsorban Kányádi Sándor, a kortárs magyar líra egyik legnagyobb alakja, aki az utóbbi években több ízben is járt nálunk, beszélt az életéről és mondta közben a verseit, mesélte a vers születésének szorongató körülményeit. Élmény hallani, ha a költők maguk mondják verseiket. Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Nagy László, Károlyi Amy, Weöres Sándor jut eszembe a tévé fekete-fehér korszakából, akik úgy mondták verseiket, hogy azt otthagyni nem lehetett. Valahogy tisztábban, hihetőbben jött elő általuk mindaz, ami verssé teszi a verset. Az előadóművészi „dísz” ugyanakkor eltakar, elsikkaszt, gyakran megtéveszt, sőt csaknem felesleges. Természetesen vannak kivételek. De bárhogy is van, a szép beszéd akkor is ünnep a fülnek. Miért van belőle akkor ennyire kevés a képernyőn?
