Sok mindent megnéztem volna az idén Pécsett, Európa egyik kulturális fővárosában, többek között Eva Meyer-Keller német művésznő májusi kiállítását is. A gyerekkori árnyjátékok elevenednek meg installációin, melyeknek egyszerre válhatunk nézőivé és részvevőivé, a közönség az építményeket fehér lepedőre vetülő árnyakként láthatja, miközben valóban az az érzése, az árnyék él, és túlnő rajta.
A fény–árnyék persze korántsem játék, külön fejezetet képez a fényképészetben, csakúgy, mint a vizuális kommunikációban. Ahogy a fényképészetben a fény minősége határozza meg a fotó mondanivalóját, úgy a fény és az árnyék egyensúlya teremti meg a hangulatot a képen, legyen az statikus vagy mozgókép. Minél több az árnyék, annál misztikusabb, komorabb lesz a kép, épp ezért a tévéműsorok fénymestereinek és a rendezőknek erre a szabályra (a többi aranyszabállyal együtt) nagyon is oda kell figyelniük. Merthogy egy-egy híradó, talk show, magazinműsor erénye mégsem a misztikusság. Ellenkezőleg. A képnek egyértelműnek, tisztának kell lennie.
Egy magazinműsor semmiképpen sem tartozhat a misztikusak közé, épp ezért ha úgy adódik, nagyon is feltűnik a „szépen nyúló” árnyék a stúdióvendégek és a házigazdák mögött. A Vajdasági RTV Napjaink című műsorának e heti kiadásában a tartalmas bánáti „kiszállás” után a stúdióba visszakanyarodva ismételten meggyőződhettünk róla, hogy vagy nem figyelnek a képminőségre, vagy hiányos az elengedhetetlen műszaki felszerelés, merthogy minden képbe jövő emberi alak mögött ott az árnyék. Ilyen hibát professzionális tévéházak nemigen engednek meg maguknak. Hasonló kétszemélyes tévéinterjú esetén, mondjuk az m2-n futó Veiszer Alinda-féle Zárórában, igazán nincs nagy mozgástere sem az operatőrnek, sem a rendezőnek. Ezért rendkívül dinamikusan váltogatják a képet a gyakran gesztikuláló, izgő-mozgó beszélgetőpartnerekről. Árnyék azonban nincs, mert nem szabad lennie, a világosítótól kezdve valamennyien végzik a munkájukat.
Ha fel kellene idézni, milyen a Záróra stúdióberendezése, a legtöbb néző nem tudná megmondani. A figyelem egyértelműen a két arcra terelődik, a kerek asztal mellett ülő empátiával és felkészülten kérdezgető újságíróra és a gyakran meglepett, mélyen gondolataiban járó vendégre. A Záróra kamerája senkinek sem bújik idétlenül a szájába, de kellőképp közel van, hogy megmutassa az apró rezdüléseket is firhangolás, azaz árnyék nélkül. A Vajdasági Televízió kamerája „diszkrétebb”, „távolabbi”, és ez nem baj, hiszen általában nem mélyinterjút közvetít, mint az emlegetett Záróra. A baj a háttérben van. Mert azért szembeötlő mindaz, ami a képernyőn megjelenik: nemcsak az árnyékot szemrevételezzük, hanem a díszletet, az asztalt, az öltözéket, a testtartást, még a poharakat is. Ha mindez szép, esztétikus, harmonikus, bizonyára fel sem tűnik, ha viszont sikertelenül összekombinált, sőt ízléstelen, akkor kiveri a szemünk. A Napjaink díszlete a domináns sötétkék színnel régóta „ordít”, talán az egykori kék alma logó megjelenésétől ragadt a műsorhoz. Hiába tiltakoztak emiatt a nézők még lapunk Közös Íróasztalunk rovatában is ezzel a felkiáltással: „Ha kék, akkor szilva, ha szilva, akkor...” A kék eme sajátos sötét változata ott maradt a Napjainkban, úgy látszik, végérvényesen. De ha már ez a kék kiirthatatlan, akkor legalább a többi „rekvizitum” színét igazítanák hozzá. Mert téved, aki azt hiszi, hogy a néző szemét nem zavarja a sötétkék háttérkép előtti barna pohár. És téved, aki azt mondja, ezek csak szubjektív megjegyzések.
