Az utolsó utáni pillanatig tartotta magát a remény – amiről nagyon jól tudjuk ma már, hogy az utolsó a halálba indulók sorában –, hogy idén száraz cipőkkel térhetnek haza az írók, könyvterjesztők, forgalmazók, kiadók és elsősorban az olvasók a jubiláris 80. Ünnepi Könyvhétről. Aztán vasárnap a budapesti Vörömarty térre mégis beköszönt az égi áldás. Élcelődve állapították meg néhányan, hogy a hangoskönyveké a jövő, hiszen azok – a hagyományos kiadványoktól eltérően – nem áznak át, s ha el is veri a könyvheti forgatagot az eső, a legegyszerűbb törlőronggyal szanálható a probléma. Az eső, a tavalyi rém, mint az olvasni szerető közönség többség is, idén újra visszatért a rendezvényre. Tavaly szinte az egész könyvhetet elmosta az égi áldás: nagyon megkapó látvány volt, ahogy például az egyik standnál egy napernyő alá húzódva a természeti jelenségtől mit sem zavartatva magát, dedikált tovább Kányádi Sándor, az asztala előtt pedig esernyőkkel „felfegyverkezve” kígyózott a kitartó olvasók sora. Idén ilyen jeleneket nem láttunk, az írók vasárnap délután szétszéledtek, s az érdeklődők erősen megritkult számban sétálgattak a standok között.
Supka Géza, akiről úgy tartják, hogy az utolsó magyar polihisztort tisztelhetjük személyében, a Literatura című irodalmi folyóirat akkori főszerkesztője 1927-ben javasolta először, hogy az „évnek egyik napján […] az ország minden városában és falujában könyvnap rendeztessék, amely […] az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában”. Két évvel később elképzelése megvalósult, és több-kevesebb sikerrel évtizedeken át működött. Azokban az időkben is, amikor az ellenzéki könyvek – a vicc szerint – folyamatosan nyomás alatt voltak, csak épp sohasem kerültek ki a nyomdából … Nem lehet nyolcvan esztendőt úgy végigcsinálni egy rendezvény történetében, hogy a változások nem legyenek időközben szembetűnőek, olykor pedig intézményesíthetőek is. Ennek köszönhető, hogy idén immár nyolcadik esztendeje szervezték meg a könyvhéttel párhuzamosan a Gyermekkönyvnapokat is. A gyermek- és ifjúsági irodalom népszerűsítése azért is fontos, mert az olvasóvá nevelés a Vörösmarty térnek épp azon az alkalmi „bazársorán” kezdődik, amelyiken a fiataloknak szóló könyvek kiadó felállítják standjaikat.
Változik a könyvhét olyan szempontból is, hogy a Supka Géza által elképzelt bohém hangulat, laza ingujjasság az utóbbi években mintha eltűnt volna, illetve visszahúzódott zárt terek, magánlakok, baráti társaságok, zártkörű rendezvények rejtekébe. Kint a téren, a nagyközönség előtt mindenki vigyáz a látszatra, igyekszik épp olyan benyomást kelteni, amilyen képet szeretne önmagáról kialakítani. Zártság, szögletesség, elidegenültség jellemzi még az oroszlános kútnál felállított színpadon zajló beszélgetéseket is, ahol csak nyögvenyelősen tudnak a kérdezők kipréselni néhány őszinte mondatot a meghívott vendégekből. Néha nézni is kínos, onnan lentről, a közönség soraiból, az erőltetett igyekezetet, így hát kevésbé mondhatjuk el, hogy egy-egy ilyen programpont kedvcsináló lenne ahhoz, hogy az olvasó belekóstoljon egy mindaddig csak hallomásból ismert szerző műveibe, sokkal inkább működik a protokoll, mosolyog mindenki mindenkire, de érdemi mondanivaló nélkül érkezik a helyszínre. Szóval valahogy elhasználódtak a könyvhét formái és eseményei. Ezt tükrözi az is, hogy ma már igazán nincs túl nagy jelentősége az irodalmi közéletben sem annak, hogy egy-egy kiadvány szerepel-e az Ünnepi Könyvhét hivatalos listáján. A jegyzék persze bőséges, hiszen a kiadók számára nagy lehetőség az, hogy olyan széles közönségréteget érhetnek el és szólíthatnak meg ezekben a napokban, amekkorára csak ritkán van alkalmuk, ezért reklámoznak veszettük mindent, ha most jelent meg, ha nem. De az a fajta bohémság, az a lezserség, amire talán Supka Géza is gondolhatott, amikor kezdeményezését megfogalmazta, a széles közönség számára már nem elérhető.
Talán éppen ezért is fontos, hogy a könyvhét, mint intézményesült forma, folyton megtalálja a saját megújulási lehetőségeit, mint például idén is, amikor először szervezték meg a Könyvek Éjszakája eseménysorozatát. Nem volt ebben semmi különös, éppenséggel csak egyszerűségében volt nagyszerű. Mert azért a korábbiakban volt egy nagy adag elhibázottság is abban, hogy olykor már délután négykor is, de hatkor-hétkor pedig mindenképp zárni kezdtek a standok, „bezárt a bazár”, a különböző más elfoglaltságai miatt – ne adj Isten, dolgozik, civil munkát is végez az olvasó – később érkező érdeklődő már zárt „ajtókra” talált a Vörösmarty téren. A más művészetek révén már bevált éjszakai rendezvények – Múzeumok Éjszakája, Műgyűjtők Éjszakája és egyebek – mintájára szombaton este sötétedés után is szervezett, az alkalomhoz illő programokkal várták az olvasókat a kiadók és a könyvkereskedők. És a bohémség is itt tért vissza az elhasználódott formák közé: a standokon borral és sörrel vendégelték meg a látogatókat, költők koccintottak olvasóikkal, írók álltak be csaposnak, attól függően, hogy melyik kiadó éppen miben látott fantáziát. „Úgy érzem, egy tehetségtelen sörcsapolót ismerhetett meg bennem a nagyközönség. Nem egyszerű dolog ez, pedig öcsém jól tud sört csapolni” – mondta például Esterházy Péter, aki a Magvető standjának söröshordóját verte csapra. Utána Darvasi László, Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc, Spiró György, Grecsó Krisztián, Cserna-Szabó András és Király Levente töltötte a sört a vásárlóknak. Nagy úr azonban az APEH, nem lehetett ám csak úgy odalépni a sörcsaphoz, hogy egy korsónyi hűvös italt rendelve frissítse fel magát az éjszakai programok között megfáradt látogató. A Magvetőnek ugyanis nincs joga arra, hogy italt forgalmazzon, ellenben ajándékként megvendégelheti sörrel a vásárlóit… Hogy az adóhatóság is elégedett legyen! Így tehát a megvásárolt könyvek mellé kapott bónokat lehetett habzó nedvekre váltani. Darvasi László, az ugyancsak alkalmi csapos később elmondta: „Esterházy valahogy úgy nyúlt a csaphoz, hogy az elromlott, és ettől fogva csak habzik, mint a prózája”. Ha idén az Ünnepi Könyvhéttel kapcsolatban sikerként értékelhetünk bármit is, akkor leginkább a Könyvek Éjszakáját kell kiemelnünk, melynek keretében néhány standnál hajnalig is eltartott a szerzők és olvasók közös tivornyája – Supka Géza emléke előtti mélységes tisztelettel.
