Noha a Sziget Fesztivál teljes programja már számos csatornán elérhető (a rendezvény honlapján kívül a Pesti Est nyomtatott és elektronikus változata a legkézenfekvőbb választás), nagy gondban van mindenki, aki előzeteseket, beharangozókat szándékozik írni. Ugyanis ha valaki volt már a Szigeten, pontosan tudja, hogy milyen – és akkor szinte mindegy is számára, mi az éppen aktuális kínálat. Azok számára pedig, akik (még) nem jutottak el Óbudára, s értetlenül állnak a fesztiváltranszban szenvedők láttán, nem igazán lehet egy nyúlfarknyi cikkben megfogalmazni, miért is rendkívüli ez az egyébként igencsak borsos árú rendezvény. Egy hétig hajnalban fogcsikorgató, kora délelőtt izzasztó sátorban, gerincfájdító göröngyökön aludni, egyetlen hideg vizes (de legalább csoportos) zuhanyozásért óráig sorban állni, időjárásfüggően fullasztó porban és/vagy papucsmarasztaló sárban napi sok órát átgyalogolni, unalomig ismert vagy teljesen ismeretlen koncerteken dobhártyák épségét kockáztatni, a szégyentelenül felvizezett sört nyelni – mégis, mi ebben olyan vonzó, hogy a világ minden tájáról vissza-visszajáró fesztiválozókat késztet arra, hogy évről évre megjelenjenek a K-hídon?
Erre a kérdésre igazán racionális válasz nem adható. Hangulatra lehet hivatkozni, „Sziget-feelingre”, arra a sajátos csodára, hogy vadidegenek úgy beszélgetnek egymással, mintha ezer éve ismernék egymást, hogy a sokkolóan nagy tömeg ellenére a nap minden percében biztonságban érzi magát az ember. Lehet arra hivatkozni, hogy egy hétig a „szigetelő” kibújhat egyébként megszokott bőréből és énjének egyik, az év fennmaradó hányadában rejtőzködő oldalát mutathatja meg. Lehet ilyeneket mondani – csak éppen nevetséges, értelmetlen egy cseppet és a lényeghez kevés köze van. Egyszerűen ott kell lenni – már hétfőn, még akkor is, ha nem vagyunk Tankcsapda-rajongók.
