Minden átlagos amerikai filmben az a jó, hogy a témája nem lehet oly drámai, elvont vagy lélektani, hogy közben a rendező és a producer ne sandítson a kasszára. Ezért soha nincs éles határvonal a művészi és a kereskedelmi között, mint Európában. Akár dráma, akár vígjáték, akár thriller, bármilyen műfajú, ha jó a film, akkor jó. A tévénézőt, aki ezektől a filmektől oly sokszor jut „a lábon kihordott agyhalál” állapotába, néha megszánják, és kicsit komolyabb szórakozásra ítélik...
Az európai filmekben pedig elsősorban az a jó, hogy nem olyanok, mint a tengerentúliak. Sajátos hangulatuk van, többnyire eredeti történettel, általában nem félistenként körülrajongott, ennek ellenére mégis kitűnő színészekkel. Mivel magam is filmbarátnak számítok, előszeretettel válogatok a tévékínálatból. Itt az ősz, amikor a sok-sok vetélkedőtől, talk-show-tól, a focitól, egyébtől szinte megcsömörlik az ember, így reméli, a bőség kosarában a filmek is helyet kaptak. S ez így van, csakhogy szemrebbenés nélkül hatodszor is műsorra tűzik ugyanazokat a többnyire jó régi, és olcsó filmeket. Ha nagy dobásuk van, azt jó előre reklámozni kezdik és fő műsoridőben tűzik műsorra. Ráadásul még ezeket a dérrel-dúrral bejelentett filmeket is sokszor láthatta minden kevésbé komoly tévéző is. Ünnepnapokról, mint amilyen a mai, nem is szólva. Lásd: Szabadság, Szerelem, vagy Szerencsés Dániel.
Szóval, semmi új a nap alatt. Annál több az informatív műsorok esetében. Mert azokból legalább kiderül valami. Például, hogy a világ eme táján az országra szóló eseményt csupán a sportsiker jelenti, netán egy újabb hitel, vagy az, hogy ismét agyba-főbe vertek valakit, küzdenek az életéért...
Vasárnap este pedig egészen pozitív benyomásokat kaptunk A hét benyomása című, az idő próbáját kiállt műsorból a B92-n. Olja Bećković azon ritka újságírók, szerkesztők közé tartozik, aki felfigyelt, és egész műsoridőt szentelt azoknak a II. világháborús áldozatoknak, akiket bírósági tárgyalás nélkül kivégeztek Szerbiában, sokuktól vagyonukat elkobozták, leszármazottaikat pedig azóta sem kártalanították. A témát tálcán szolgáltatta a magyar és a szerb államfő előző heti budapesti bejelentése, miszerint vegyes bizottság fogja kivizsgálni a második világégést követő történelmileg feldolgozatlan, elhallgatott eseményeket, de a kérdés időszerűségét fokozza Szerbia uniós közeledése is, vagyis az unió egyértelműsíti a jogtisztaságot, a letisztázott múltat, szorgalmazza a kárvallottak kártalanítását, az ártatlanok ártatlanságának kimondását, a bűnösök megnevezését, a jelöletlen sírok megjelölését... Az unió ezt magától értetődőnek tartja, Szerbia azonban erre felkészületlen. Hatvanöt év után is. Azt hiszem, ezért is foglalkozott a témával alig-alig a héten a média. Pedig kénytelen lesz. S ez a jó az unióban. Még jobb lenne, ha ugyanez az unió eldobná egyéb szemellenzőit, amilyent mondjuk a szlovákiai nyelvtörvény, vagy a Beneš-dekrétumok esetében alkalmaz.
