A Sinkó-díj bírálóbizottsága a 2009. évi Sinkó-díjat Bencsik Orsolyának ítélte oda nemrégiben megjelent Kékítőt old az én vizében című kötetéért. Az indoklás szerint Bencsik Orsolya első kötete érett világ- és irodalomszemléletről tanúskodik, amely az élménylíra impulzusait és a bölcseleti asszociációkat ötvözve, kiforrott nyelvi eszközökkel valósul meg, s a műfaj- és szövegköziség egységében jut kifejezésre, olvasható az indoklásban. A díjat október 21-én, az újvidéki Magyar Tanszék ötvenéves évfordulójának ünnepségén adták át.
Hogyan indulhat mostanság egy fiatal író, költő, vagy művész pályája Vajdaságban? Lehet ilyen is: egy kötet, egy díj?
– Pontosan nem tudom, hogy hogyan kell egy vajdasági fiatalnak indulnia. Az ilyen indulásokról soha sem szoktam gondolkodni. Bár ami az enyémet illeti, én sokat köszönhetek a Hídnak. Megnyilatkozási lehetősége nyilvánvalóan mindenkinek van, sőt szerintem megnőtt az igény a fiatalos, friss és éppen ezért új dolgok iránt, ami azért általában a fiatal írók szövegeihez köthető. Egyébként szerintem mindig is létezett egyfajta erős érdeklődés a fiatalok iránt. Az persze már megint más kérdés, hogy hol vannak ezek a fiatalok. És most hirtelen el is bizonytalanodtam, mert nem is tudom pontosan, hogy mit értsünk fiatal író alatt. Ha ezt úgy definiálnánk, hogy a húszas éveiben járó, akkor annyit mondhatok, hogy vannak tehetséges fiatalok, akik nyilván azért meg is találják a maguk helyét. Bár nem vagyok arra hivatott, hogy eldöntsem, ki tehetséges. Én csak annyit mondhatok, hogy valakinek éppen szeretem-e a szövegét, illetve azt, hogy szimpatikus-e, amit éppen csinál. Ha a fiatal-definíciónkba a harmincasok is beletartoznak, akkor a kérdésre nem tudok válaszolni, mert nekem ehhez még úgy hat év hiányzik, hat év folyamatos írás, az pedig sok. Ami pedig a tizenéveseket illeti, na ez az a közeg, amelyiknek sokat kell olvasnia, és sokat kell írnia, és utána később úgy is kiderül minden. De egyébként talán mindenkinek sokat kellene olvasnia, és sokat kellene írnia.
Tehát meghatározó a díj?
– A díj, elismerés nemcsak nekem meghatározó, hanem szerintem minden ember számára az. Ilyenek vagyunk. Szükségünk van visszaigazolásra. Az irodalom pedig éppen az a közeg, ahol nagyon fontosak ezek a külső vélemények. Azért azt hiszem, megvallhatom, hogy nemcsak magamnak írok, hogy igenis, nagyon fontos számomra, hogy hogyan hat ez másokra. Ami pedig konkrétan a Sinkó-díjat illeti, gyorsan utánanéztem, hogy eddig kik kaptak, és hát örültem, nagyon.
Milyen lírai formák állnak közel hozzád? Egyáltalán lírikus alkat vagy?
– Nem vagyok lírikus alkat, és tulajdonképpen nem is szeretem a versformát. Én folyamatosan a verssel küszködöm, azzal, hogy nem megy. Hogy soha sem tudom tökéletesen felépíteni, hogy például mállik a vakolata, vagy éppen elfelejtek ablakot rakni. És utána mindig bosszankodom. Ritkán olvasok verset, mert olyankor, ha éppen mégis, mindig úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak, és egy jó időre elmegy a kedvem a verscsinálástól. Az a baj, hogy mesélni akarok, ezt próbálom csak azért is belepréselni a lírai formába. Persze ezért is van az, hogy ilyen furcsa „vers-próza tákolmányokat” hozok létre. És olykor azzal nyugtatom magam, hogy néha nem is baj, hogy éppen nincs ablak, vagy nem egyenletes a festék, és hogy hullik.
Helytállóak-e asszociációim a Bencsik-versek hallatán: szókimondás, irónia, humor, eredeti nyelvkezelés, sokkoló szándék.
– Nem tartom magam szókimondónak, inkább őszintének. Mondjuk ironikus vagyok. A barátaim azon szórakoznak, hogy se humorom, se humorérzékem nincs. Gyakran félek attól, hogy csak a „mestereimet” ismétlem. De szeretnék eredeti nyelvet, a sokkolás nem érdekel.
Az irodalom mellett további tanulmányok, vagy alkotói elvonulás, „itthon maradás”, esetleg „odébbállás”, család vagy karrier?
– A tanulmányaimat még nem fejeztem be, a szegedi bölcsészkaron hallgatok filozófiát és magyart. De ez már az utolsó évem. Nem hiszek az elvonulásban, nekem ahhoz, hogy alkotni tudjak, sok más dolgot is kell egyszerre csinálnom. És folyamatosan érintkezni, értekezni másokkal. Nem akarok dönteni itthon és otthon között. Valójában nekem már két „otthonom” van, és ebben így jól is érzem magam. Egyébként, ha úgy döntök majd, hogy Magyarországon maradok, akkor is folyamatosan haza járnék, ha pedig úgy döntenék, hogy Vajdaságban maradok, akkor pedig néha felülnék a vonatra, és meg is érkeznék Szegedre. Nem vagyok egy tervezgetős típus, például ilyesmiken, hogy család vagy karrier, nem szoktam gondolkodni. Írni szeretnék továbbra is, ezt azért biztosan tudom.
********
„Nincs ars poeticám, filozófiám és nincs antropozófiám sem, persze. Helyette van mizantrópiám, filodendronom, lábgombám, klausztrofóbiám… Hétvégi házam persze még lehet, ha például jól megyek férjhez, vagy ha szerencsés módon úgy alakul, hogy jól megfizetik a verset. A padláson valahol, talán egy régi koffer mélyén van logarlécem, de ez most úgyis olyan mindegy. A fontos, hogy amikor nagyon esik az eső, és az úttesten hatalmas tócsák vannak, az elhaladó autók ne csapjanak le. Hogy a kenyér héja ropogjon a fogam alatt. Hogy a hozzám közel álló embereket már lépteik alapján felismerjem. Hogy a nap süssön, az eső essen, a szél fújjon, a semmi semmizzen…” – Bencsik Orsolya Petri Györgynek ajánlva sorait köszönte meg a díjat a tanszék ünnepségén.
