Mögöttünk már hat nap és több tíz film, előttünk pedig a main kívül már csak egy nap az eredményhirdetéssel és az ünnepélyes záróceremóniával, meg további kecsegtető filmekkel. A palicsi Európai Filmek Fesztiválja műfajilag az idén is sokszínű, és csábítja a nézőket. Van politikai, háborús és szerelmi dráma, legtöbbjük az emberi kapcsolatokat boncolgatja, keresi a válaszokat a magányossággal, a családdal, a háborúval, a gyermek- és felnőttkorral, az elmúlással kapcsolatos miértekre. A fesztivál zárónapja holnap, pénteken lesz, amikor a díjakat átadják, többek között Goran Paskaljević szerbiai rendezőnek, aki a nyitónapon nem tudott jelen lenni, viszont a fesztivál Lifka Sándor-díját megosztva Ken Loach brit rendezővel érdemelte ki.
Kedden este szinte telt ház előtt vetítették (negyvenperces késéssel!) az új magyar filmek ciklusban Herendi Gábor nak, a Valami Amerika és a Magyar vándor rendezőjének 2006-os alkotását, harmadik játékfilmjét, a Lorát.
Maga a rendező sem tudta eldönteni, hogy a Lora művészfilm vagy közönségfilm. Olyan amerikai íze van, főképp, ha még azt is hozzátesszük, hogy a címszerepet játszó színésznőért, Lucia Brawley-ért egészen Los Angelesig ment el a rendező. Nem is értem, miért. Herendi Gábor szerint nem talált Magyarországon egyetlen megfelelő színésznőt sem, amit én nehezen hiszek el, mert nem túl nagy ördöngösség megformálni a megvakult, húszas éveiben járó, az érzékeny lelkű, megértőbb és igazán szerelmes fiatalabb testvér helyett a nagyképű étteremtulajdonos fivért választó lány alakját. De a színésznőnek szép a szeme, s mivel a központi téma a vakság, sokat kell mutatni ezeket a kifejező, mélybarna szemeket, talán ezért kellett éppen ő.
Közönségfilm, mert a történet nézőcsalogató, olyan mint az amerikai romantikus vígjátékok zöme: megható, romantikus szerelmi történet, természetesen happy enddel. Lorát Dávid, a fivér megcsalja a lány legjobb barátnőjével, ezért Lora Geri, az italozó, szaxofonozó kisöccs karjaiban keres vigaszt. Betoppan Dávid, meglátja őket, Lora utánarohan, s az utcán a szeme láttára gázolja el a motoros Dávidot egy kamion. Ez az utolsó kép, amit a lány lát, ugyanis pszichésen megvakul, a szemével nincs baj, az agya képtelen újabb képeket befogadni. Három évvel később találkozik Gerivel, s az út, ha nem is könnyen, de egyértelműen a boldog végkifejletig vezet.
Ám a film nézhető, sőt élvezhető is, és ha nézőként hinni akarom, hogy a már milliószor hallott szerelmes közhelyekkel átitatott történet mögött ennél több is van, akkor igen, lehet kicsit művészfilm is. Ehhez azonban el kell hinni, hogy a film a felállásról, önmagunk lelkének felszabadításáról szól, arról, hogy tudni kell elengedni, megtartani, és mindenekelőtt látni. Látni, még vakon is. Mert a film mottója is ez: csak azt látsz, mit akarsz. És szólhat ez a film a vakok világáról is, persze csak egy rövidke monológ és néhány jelenet erejéig, de szólhat. Átérezhetjük, hogy a biztonság kedvéért a vak Lora miért hord csakis fekete ruhát, miért nem megy múzeumba, ahol látóként, kurátorként dolgozott, miért sebhelyes folyton a lába... Mindez és a jelen-múlt képeinek ügyes operatőri munkával megoldott váltakozása eléri, hogy a rokonokkal, a mézesmázos amerikai „szeressük egymást” filmekkel ellentétben a Lora ne kopjon ki gyorsan belőlem.
