Egy héttel ezelőtt Esztergomban is bemutatta a Szabadkai Népszínház a Szomorú vasárnap című darabot Kovács Frigyes rendezésében. Az előadás, ami az Esztergomi Várszínház és a Népszínház együttműködésének köszönhetően jött létre, óriási sikert aratott a nézők körében, és az a megtiszteltetés érte a művészeket, hogy a darabot a szerző, Müller Péter is megtekintette. Az előadás sikeréről, élményekről és együttműködésről beszélgettünk Horányi Lászlóval, az Esztergomi Várszínház igazgatójával és Müller Péter íróval.
– Az Esztergomi Várszínház több mint tíz éve meghirdette azt a programot, hogy egy-egy határon túli színháznak minden évben ad bemutatkozási lehetőséget. De a szabadkai Népszínház esetében ezt kibővítettük egy olyan együttműködési tartalommal, ami mindkét színház számára csak pozitív dolgokat hozott, hiszen a mai pénzügyi helyzetben a kulturális támogatás lényegesen többnek kellene legyen, hogy az eseményekkel együtt tudjunk haladni. Ezt a helyzetet úgy próbáljuk áthidalni, hogy ha van két színház, amelyek közel azonos filozófiát vallanak és elképzelésekben is meg tudnak egyezni, akkor miért ne rakják össze az erőiket.
Az előadás sikerének híre eljutott Szabadkára is. Hogyan reagált a közönség?
– Az előadás ért, és mire Esztergomba került egy kiforrott, megérett előadást láthattak a nézők, és nagyon nagy sikere volt. Két előadást játszottunk, és mindkét előadás telt ház előtt ment, ami olyan 600–650 nézőt jelent. És volt az a nagy megtiszteltetés, hogy a második előadáson a szerző, Müller Péter is jelen volt, és pozitívan nyilatkozott a művészek munkájáról és a kezdeményezésről is. Ehhez persze kellett a Mezei Zoltán és a színház vezetőségének nyitottsága is. Ez egy olyan előadás, amelyet nyugodtan mindkét színház a zászlajára tűzhet.
Láthatjuk-e a közeljövőben az Esztergomi Várszínházat vendégszerepelni nálunk, hiszen van nekünk egy palicsi Szabadtéri Színpadunk?
– Beszéltünk arról, hogy a Viszockij és Simon és Garfunkel a 68-as időkre is emlékeztető összeállításunkat el tudnánk vinni már őszre. Sok vers és zene van benne, koncert jellegű előadás, amit zárt térben is elő tudnánk adni, aztán pedig jövő nyáron a Palicsi Szabadtéri Színpadra is el tudnánk jutni.
Müller Péter, a darab szerzője is elragadtatással mesélt a látott előadásról, de építő jellegű kritikával is szolgált.
Milyen érzésekkel állt fel a színházi székből? Miben volt más a szabadkai előadás a többitől?
– A Szomorú vasárnapot számtalan előadásban, rendezői felfogásban és nyelven láttam. És persze hallottam a Seress dalokat is. Nemrég Londonban például a színészek remek dzsesszzenészek is voltak, a Pincér dobolt, Helénke, a feleség nemcsak énekelt, de virtuóz módon játszott pisztonon és szaxofonon, a Seress szerepét játszó színész – akit Angliában úgy becéznek, hogy a „zsidó Elton John” – remekül zongorázott és világszínvonalon énekelt.
Az élményeim tehát igen gazdagok, és az összehasonlítási alapom is. A szabadkai előadás abban egyedülálló, hogy a legfiatalabb előadás. Nemcsak biológiai, de művészi értelemben is. Kemény, vad, energikus – és korszerű. Egy idős szerző boldog, ha ilyet lát, mert a maradandóság bizonyítékát látja művében.
A rendezők általában ódzkodnak azoktól a művektől, amelyeknek írói még köztünk vannak. A szabadkai előadásban is hozzányúltak, változtattak a szövegen. Milyen hatással volt önre a szöveg a szabadkai előadásban? Hogyan tetszettek a színészi alakítások, a zenei elemek?
– A darabom olyan, mintha ma írtam volna, talán nem is én, hanem egy nálam sokkal korszerűbben gondolkodó író. Hiányzik belőle minden szentimentalizmus, s a nagy képzeletű rendezés őszinte, elementáris, ironikus és könyörtelen.
Egy mai házasság öngyilkosságban végződő drámáját láttam a színpadon, nagyon tehetséges művészekkel. Őszinte önvallomás – és olyan keserű és igaz érzések, melyeket manapság ritkán látni. Ez egy nagyon jó színház. És boldog vagyok, hogy láttam az előadást. Szinte kedvet kaptam újra darabot írni.
Egyetlen dolgot sajnálok: a rendező nem hisz eléggé a népdallá vált dalokban, talán érzelgősnek tartja őket, s nem ment tovább azon az úton, amit Lajkó Félix, s néhány nótában a színészek is produkáltak. Érdemes lenne meghallgatnia néhány mai verziót – a kor leghíresebb és legvadabb „underground” rock sztárjai nyúltak hozzá a címadó dalhoz. Nálunk sajnos, még a „magyar-nótás”, kalmárpálos verziók vannak a fülekben. Attól, hogy valami nem cukros, még lehet nagyon szép. Pedig ezek a nóták Seress önvallomásai. Sokkal őszintébbek, mint az én szövegem. Én mint színdarab író nagyon boldog voltam. Ragyogott a szövegem és a darabom. Megfiatalodtam.
Seress már nem lett volna ilyen boldog. Nem hisznek eléggé benne. Azt a tehetséges, vad bravúrt, amit velem megcsináltak, vele nem tették meg. Vagy pontosabban: csak ritkán. Ez az egyetlen kritikám. Érdemes lenne még itt tovább lépni – mert egy „nagy színház” lehetősége van az előadásban.
