Részben új oldaláról is bemutatkozott Penovác Endre vajdasági magyar festőművész a budapesti Nádor Galériában csütörtökön este megnyílt kiállításán. Képi világának már ismert, jellegzetes elemei mellett a tőle szokatlan színvilágot tükröző új ciklusának néhány darabját, és diptichonjainak érdekes, akár alkotói kísérletnek is tekinthető darabjait láthatja a közönség a november 25-ig nyitva tartó tárlaton.
A Határtalan otthon címet viselő kiállítást a Belvárosi Művészek Társasága szervezte. A tárlat megnyitóján köszöntőt mondott Karsai Károly, Belváros-Lipótváros alpolgármestere és Bábi Attila, Topolya polgármestere, míg a kiállítást Balázs Attila író nyitotta meg. „Ez a kiállítás a testvérvárosi kapcsolatok keretében jött létre: Belváros-Lipótváros és Topolya évek óta ápolja ezt a viszonyt. Ezen rendezvény létrejötte is jól példázza, mennyire fontos, hogy ilyen kapcsolatok létezzenek városok között” – hangsúlyozta Karsai Károly a zsúfolásig megtelt galéria közönsége előtt.
„Amikor még tizenévesként Topolyán egy galériában nézegettem az akkor még számomra ismeretlen Penovác Endre képeit, egy téli tájkép láttán elgondolkodtam azon, hogy mekkora ötlet ilyen kevés festékkel ekkora festményt készíteni: egy függőleges, nagy fehér felület volt, amelynek a tetején volt egy tanya, fákkal…” – elevenítette fel a festővel való első találkozását Bábi Attila, a megjelentek nagy derültségére.
„Többtechnikás maestro Penovácról meg kell említeni, hogy miféle csodákra képes, miféle struktúrákat képes létrehozni pusztán papír és pár különféle puhaságú ceruza segítségével. Egészen plasztikusakat, beszédeseket. Ördögi képesség. Vagy egy kis akril segítségével milyen nyugodt végtelenség-érzetet keltve képes megmutatni egy zsíros, feketeföld tájat” – elevenítette fel a képek világát Balázs Attila ihletett megnyitó beszédében.
Penovác Endre részben új oldaláról is bemutatkozott a magyar főváros V. kerületében kiállított képeivel. Az alkotói munkásságában újszerű, kékes árnyalatokban játszó színvilággal dolgozó ciklusának egyik most bemutatott darabja az Akác árnyékában című festmény, melynek perspektívája, látásmódja – az újdonság élménye ellenére is – nagyon jellemző a festőre. A fa alatt háton heverő, pihengető ember szemszögéből látjuk az ágakat és a leveleket, mögöttük pedig háttérként tűnnek fel a kék szín különböző árnyalatai. Akármikor festi meg az eget, Penovác Endre művein a legritkább esetben tűnnek fel a felhők, nem kedveli a borús égboltot. Ez egyúttal spontán módon meghatározza képeinek hangulatát, hiszen a legsivárabb tájban is, ha Penovác esetében egyáltalán beszélhetünk ilyenről, kellemes, megnyugtató környezetet lát. Talán csak egyik diptichonját említhetjük kivételként, amelyiken apró kis foltokban feltűnnek ugyan a felhők, de ezúttal sem fenyegetően vagy elrugaszkodva a megszokott, nyugodt, kiegyensúlyozott tájélménytől, hanem inkább csak ellensúlyozva a láthatár végén az éggel összeérő táj humuszának kegyetlenül sötét, fekete hangulatát, amelyik a távolban, mintegy megadva magát a fénynek, lassan, fokozatosan, de milliméterről milliméterre egyre biztosabban úszik át szürkébe, azaz egy világosabb árnyalatba. A diptichon összeillesztési vonaláig, amelyik fölött aztán már végképp nincs helye.
