Nem hinném, hogy annyira fontos a polgároknak a parlamenti ülések közvetítése, mint amennyire azt maga a tisztelt ház forszírozza. Persze a nyilvánosságot tájékoztatni kell, de ez a kötelezettség bizony egyre több pénzébe kerül az adófizetőknek. Az idén például 80 millió dinárt különítenek el a parlamenti ülések közvetítésére a költségvetésből.
És ez a biztos pénz nem kell a Szerbiai RTV-nek, vagyis a belgrádi közszolgálati televíziónak! Sokan úgy gondolják, hogy egy garas ellenszolgáltatás nélkül is kutyakötelessége lenne ez a munka, hiszen állami médium, az előfizetés is neki jár.
A helyzet azonban megoldódni látszik. A képviselőház kiszámolta, hogy egyelőre semmi esély nincs külön parlamenti tévécsatorna beindítására, ezért tendert ír ki még január folyamán abban a reményben, hogy csak akad olyan médiaház, amely megfelelő ajánlatot nyújt be, és elnyeri a közvetítés jogát. A versengésben megtörténhet, hogy nem az állami támogatást élvező médium nyer, mert más tévécsatorna kedvezőbb díjszabással is vállalja a közvetítést. Így két legyet egy csapásra alapon jól járhat az állam, mivel pénzt takaríthat meg, miközben a nyilvánosságot is biztosította. Másfelől azonban: akkor mi célt szolgál a közszolgálati tévécsatorna?
Hadd ne válaszoljak az ilyen velős kérdésre rögtön az év elején. Ám azt bizton állíthatom, hogy egyes tévénézők akár külön tiszteletdíjat is fizetnének azoknak az operatőröknek, akik megörökítik a tisztelt házban tartózkodók kevésbé nyilvánosságra tartozó pillanatait. Olyan pillanatokat, amikor éppen mobiltelefonoznak, ásítoznak, újságot olvasnak, vagy kamaszlány módjára méláznak. Merthogy a képviselőházban – amellett, ami egyértelműen látható és hallható – igen sokat mond az is, ami csupán „némán” látható. A szemfüles kameramanok bizony nemritkán közelítenek rá az érdektelen, dekoncentrált, álmos képviselői arcokra, a totálfelvételeik pedig híven bizonyítják azt a hangulatot, ami a tisztelt házban uralkodik. Csupán egy nappal azután, hogy bejelentették, 2011-ben növelik a képviselői fizetéseket, a képernyőről szinte sugárzott a „munkalendület”. Péntek, december 24-e volt. Az operatőr hosszú, lassú svenkkel mutatta meg a tévézőknek az ürességtől kongó termet, a kiürült padsorokat. Azért nem volt teljesen üres a képviselőház előkelő ülésterme. Voltak bent vagy tizenhárman, az elnöklőkkel talán együtt kicsivel többen. És így legalább egy órán át. Ez alatt az idő alatt a radikálisok újfent szélmalomharcukat vívták az égvilágon mindenkivel, különösen az ülést vezető elnök asszonnyal. És így tovább, és így tovább...
Erre gondoltam, amikor azt mondtam, nem biztos, hogy a tévénézőknek, és az előfizetőknek olyan fontos ez a bizonyos közvetítés. Mert rég tudják, hogy a döntéseket igazából nem a kamerák előtt hozzák meg, hanem valahol máshol. S ezt a másholt legfeljebb a WikiLeaks hozhatja be a számukra, a nyilvános közvetítés semmiképp.
