Csütörtökön ünnepi keretek közt nyílt meg a 40., jubileumi Magyar Filmszemle, a magyar filmes szakma legnagyobb ünnepe. Az ünnepélyes megnyitón Törőcsik Mari mondott köszöntőt. A színésznő, akinek egészségi állapota miatt aggódott még nemrég az ország, súlyos betegségéből felépülve vállalta a felkérést.
A nyitónapon a sajtóvetítések programja Pálfi György új kettősfilmjével kezdődött. A Nem vagyok a barátod című alkotás 87 perces, improvizációs játékfilm, amatőr színészekkel, a Nem leszek a barátod című előtanulmány pedig egy kapcsolódó, 13 perces, prológus jellegű kisfilm, amit óvodában forgatott felvételekből vágtak össze, szereplői kisgyerekek, akik gyermeki értelmükkel beszélgetnek az élet „nagy dolgairól”. Ebből ez a 13 perc is közönségpróbáló mennyiség, szerencse hát, hogy Pálfi nem az eredeti elképzelését, az 50 perces változatot készítette el. Más lenne persze a helyzet, ha dokumentarista hozzáállással készített volna filmet az ovisokról, ami róluk és a gondolataikról szól, ilyen konstrukcióban azonban, egy alapvetően játékfilmes, háromszintes elgondolás keretében minden kedvessége és aranyossága mellett is gyorsan unalmassá válik a moziközönség számára. A játékfilmes rész, az amatőr szereplőkkel (Szüle István, Országh Gyöngyvér, Kim Corbisier, Fátyol Kamilla, Páll Zsolt, Gosztonyi Csaba, Czene Csaba, Farkas Kati, Tóth Eszter), lényegében improvizációs, rögtönzött film. Habár az alapvető elképzelés szerint ennek egy hatalmas bolondozássá kellett volna válnia, végül komoly, szerelmi sokszögekkel teletűzdelt történtté kerekedett, melyben mindenki találkozik mindenkivel, a bevásárlóközpontban, a repülőtéren, a sarki bisztróban, az irodában, vagy éppenséggel az ágyban. A projektum eredeti elképzelés szerinti harmadik eleme, a szereplőválogatáson készült felvételekből összevágott rész csak a DVD-n jelenik majd meg, a moziközönség ebből egyelőre semmit sem láthatott.
Szirtes AndrásJuliette című filmje nem is törekedett arra, hogy ilyen izgalmakkal hasson. Mégis, statikussága ellenére is képes izgalmas képi világot teremteni, amely a korai, kezdetleges, 19. századi fényképészeti technikákra épül. Az egymásra másolt, a mai szemnek teljesen idegen fotókat a rendező végül mozgóképes változatban is megmutatja, s ezzel lényegében mindössze két szereplőjének szimbolikus egybeolvadását is megjeleníti. Azt az egybeolvadást, ami a valóságban, cselekményi szinten nem történik meg. Ebben a filmben, sajnos, minden tényleg csak szimbolikus, minden cselekmény csak verbálisan történik meg. Érsek Obrádovics Mercédeszt, a címszerepet alakító színésznőt igen kellemetlen helyzetbe hozta a rendező azzal, hogy a film 71 percéből nagyjából egy órán át csak az ő arcát láthatja a közönség. Akármilyen kiválóan tolmácsolja is valaki a szerepét, s akármilyen izgalmas és megrázó történetekről meséljen is, egy teljes órát így kitölteni, s mindvégig egyenletes színvonalon teljesíteni lehetetlen.
