Arról adott hírt a múlt héten a szabadkai önkormányzat, hogy április 15-én, csütörtökön különleges zenei élményben lehet részünk. A Philadelphia Virtuózok látogatnak Szabadkára, az amerikai Vittoria Giannini, az argentin Astor Piazzolla, a brit Richard Addinsell és a cseh Anton Dvo řá k művei, valamint két hazai zeneszerző, Aleksandra Vrebalov és Petar Bursać zeneművei is szerepelnek a repertoáron. Ezzel nem is lenne semmi gond, hiszen ha már mi, vagyis sokan közülünk nem jutunk el külföldre, anyagiak és lehetőségek hiányában nem tudjuk nyugat-európai városokban vagy a tengerentúlon továbbképezni magunkat, akkor legalább egy-két jó koncert, kiállítás, előadás legyen a mi kis városunkban.
Valami azonban mégis hibádzik. Az egyik dolog az, hogy erre a koncertre kétezer dinár a belépő. Sajnos biztos vagyok abban, hogy az értelmiségiek közül sokan elmennének, de nem lesz miből kifizetniük a belépő árát.
A másik pedig, hogy ahhoz, hogy a koncert létrejöhessen, hogy a művészek tiszteletdíjára 15 ezer dollárt költ a szabadkai önkormányzat.
Ez azért felháborító, mert a szabadkai színházakban tudtommal kevesebb bemutatót és szerényebb produkciókat terveztek idén, mert az önkormányzat jelezte, hogy nem tudnak annyi pénzzel hozzájárulni a munkájukhoz, mint amennyivel eddig tették.
De felhozható még számos hasonló eset. Kérdem én, mikor támogatta a szabadkai önkormányzat nagyobb összeggel a tehetséges fiatalokat? Tizenötezer dollárt költ egy egyestés koncertre, miközben egyetlen dinárral nem támogatja azt az egyhetes műhelymunkát, amely évek óta sikeresen folyik a szabadkai Zeneiskolában és amely évente több mint hatvan gyermeknek hozza meg a kedvét a muzsikáláshoz. Nem támogatja a tanárokat, a zenészeket, az írókat, a költőket, nem járul hozzá a tudományos munka elvégzéséhez, nem tud teret biztosítani a sportolóknak, hiszen ennek a városnak nincs rendes korcsolyapályája, nincs uszodája, de van rengeteg tehetséges fiatalja, akik vagy sorra elmennek máshová, ha van lehetőségük, vagy egyszerűen feladják.
Halálra van ítélve ez a város, és meg nem menti senki addig, amíg pillanatnyi tűzoltás folyik, amíg csak a kozmetikázásra költünk, amíg csak az a fontos, hogy ebben a pillanatban mit gondolnak rólunk mások, és nem figyelünk oda arra, hogy itt bizony nincs hol művelődni a fiatalnak, nem tud hol sportolni, de még minőségesen szórakozni sem. A szórakozáshoz, művelődéshez pedig egyelőre még nem philadelphiai zenekarra van szükség. Ott még nem tartunk. Hanem arra, hogy végre legyen egy olyan generáció, amelyre odafigyelnek, támogatják, ha alkotna és tenne valamit, nem utasítják vissza, hanem kézen fogják, segítik és büszkék rá. A philadelphiaiakra nem lehetünk azok.
